Chapter 8.

Juliet

A szüleim sosem voltak szigorúak velem. Természetesen rám szóltam ha valamit nem a jó dolgokat tettem vagy mondtam, a nevelésüket pedig teljesen megfelelőnek gondolom. Mindig hagynak elég teret, és nem szólnak bele mindenbe, nem ütik bele az orrukat azokba a dolgokba, amiket magánügyként kezelek. Ahhoz viszont pont elég szorosan fogják a pórázt, hogy ne kanászodjak el. Minden tiszteletem az övék, hogy minden kiborulásomat, és a legújabb ostoba ötleteimet is teljesen jól fogadják. Soha sem elutasítóak, ha valamivel nem értenek egyet annak hangot adnak, de nem ráförmedésszerűen, egyszerűen csak ellenjavaslatként. Annak ellenére, hogy nem várják el, hogy minden apró eseményről beszámoljak nekik, nem titkolózom előttük soha. Most sem értem, hogy miért nem vallottam be őszintén a könyv létezését. De egy kis titok mindenki életébe belefér, nem? Az enyém azonban nem éppenséggel kicsinek számít. Kicsi titok az, amikor például nem ízlik a vacsora, és amikor senki nem figyel az asztal alá dobálod a kutyának. Bár nálam ez nem lehetséges, a kisállatok-tabuk-a-házban rendelet miatt. Vagy amikor randizol egy sráccal, de még nem, szeretnéd, hogy a szüleid tudjanak róla, ezért hülye kifogásokat találsz ki arra, hogy hova mész. De az, hogy miért akarsz Párizsba utazni, nekem, egy olyan lánynak, aki nem tud hazudni, egész nagy kihívást jelent. Hogy néznének rám, ha elmondanám, hogy tulajdonképpen egy fiú után utazgatunk?
Abban a percben amint lekiáltottam a szüleimnek, mintha csak azt mondanám, hogy mindjárt megyünk vacsorázni, azonnal meg is bánom az egészet. Mégis mit fogok mondani nekik? Egy pillanatig teljesen úrrá lesz rajtam a pánik, éppen fújnám le az egészet, már szólásra nyitom a számat, amikor Lenna előáll az ötlettel, mi szerint tanulmányi kirándulásról lenne szó. Ekkor döbbenek rá, hogy nem is ismertem barátnőm ezen oldalát, ami csak úgy hazudik mások szüleinek, ráadásul szemrebbenés nélkül. Vajon a saját családjának is ilyen könnyen fogja beadagolni? Még szerencse, hogy mégsem hazudunk akkorát, hiszen az iskolában tényleg most szerveznek Párizsba egy túrát.
Persze a szüleim odalent valószínűleg azt sem tudják mire gondoljanak, hiszen a lányuk csak úgy bejelentette, hogy Párizsba szeretne utazni. Úgy gondolom, ideje lenne megmagyarázni nekik, hogy mi az oka a kis vakációnknak. Feltápászkodom a földről, ahol egész eddig a könyvet tanulmányoztuk, és magam után húzom Lennát. Ott kell lennie miközben magyarázkodom, hiszen valószínűleg egyedül teljesen megsemmisülnék. Amikor a lépcső közepénél járok, látom a szüleimet, amint csak állnak, teljesen értetlen képpel nézve rám. Ismét belém száll a félelem, rögtön arra gondolok, hogy látják. Látják rajtam, hogy egy nagy hazugságra készülök, hiszen a szülők ezt mindig tudják; nem? Segítségkérő tekintettel fordulok Lenna felé, aki azonnal tudja mit kell tennie. Tudja, hogy ha azt szeretnénk, hogy a szüleink elengedjenek, ezt neki kell beadagolnia, minden apró részletet, hogy semmiképp se tűnjön fel, hogy mi is az igazság. Mégis, senki sem tudja, hogyan kezdjünk neki, mindenki csak áll némán. Ez az a fajta kínos csend, amitől az embert szinte kirázza a hideg, és mindenki kétségbeesetten kutat a fejében, hogy mit is mondjon. Ekkor szólal meg apa:
-Nem értem teljesen, hogy ez mégis mit jelentsen. A lányom csak úgy lekiált hogy Párizsba szeretne menni, minden magyarázat nélkül. Úgyhogy hallhatnánk, hogy mégis mi folyik itt?
Mindenki engem néz.
-Apa, anya, én.....vagyis... mi -dadogok össze-vissza, azt sem tudom mit mondjak. Teljesen leblokkolok, nem jut eszembe a terv, hogy mit találtunk ki fedősztoriként.
-Tanulmányi kirándulást szervez az iskola. Olyan ez. mint tavaly a németországi kirándulás, vagy mint a sítábor. Hó nélkül. És síelés nélkül. Körbejárnánk a várost, persze tanárokkal, megnéznénk a különböző híres kiállításokat, és épületeket. Aztán lenne egy kicsi szabadidőnk a városban. Egy hétig tartana az egész, repülővel mennénk. Tudom, hogy ez hirtelen döntés, de Julie mindig is elvágyott Párizsba, így legalább nem kell tovább hallgatniuk a nyafogását - jó taktika ez Lennától, a szüleim nevetnek rajta - ugye Jule?
-Igen, persze. Azért mondtam ilyen hirtelen, mert jövőhét a határidő, hogy leadjuk a jelentkezők létszámát, és úgy gondoltuk Lennával, hogy a történtek után, jó kikapcsolódási lehetőség is lehetne. - csodálkozom magamon hogy milyen magabiztosan sikerül kimondanom ezeket a szavakat, de aztán megint elhallgatok. Lenna azonnal megmenti ezt a helyzetet is.
-Igen, és nem maradnánk le az iskolában történtekről sem, legalábbis a tanulnivalókról, mert ezeket a kirándulásokat mindig akkor szervezik, amikor az iskolában projekt napok vannak. Így nem kell azon sem aggódni, hogy hogyan pótoljunk. - aztán egy jókislányos, ragyogó mosolyt villant a szüleimre, akiken látom, hogy nem tudnak felhozni semmilyen kifogást. Megnyerte őket magának. Lenna mindig megnyer mindenkit magának. Aztán rám pillantanak, én is mosolygok és bólogatok, mintha egy bólogatós kutya lennék, amit a kocsik hátuljába szoktak tenni.
Várjuk a választ, felváltva pillantok egyszer anyára, egyszer apára. Általában mindig apáé a döntő szó, persze azért anyának is van befolyása, mégis apán állapodik meg a szemem. Próbálom a legkönyörgőbb arckifejezésem felvenni, ami úgy látszik sikerül, mert a következő pillanatban apa megszólal:
-Hát, jól van. Akkor menjetek Párizsba. Majd mondjátok mennyit kell befizetni.
-Persze, drágám, menjetek. - Ezzel a mondattal pedig anya is beleegyezik.
Mindkettejük arcára hatalmas puszit nyomok, aztán a hálálkodás következik. Végül Lenna elrángat, mert egy idő után kezd feltűnő lenni a jelenet.
A szobámba érve pedig teljesen megkönnyebbülünk. A szüleimmel sokkal könnyebben ment mint gondoltam. De aztán rájövök, hogy mennyire megbíznak bennem és mindent megadnak amit csak szeretnék. Egy kis bűntudatot érzek, amiért így kihasználtam az engedékenységüket, de aztán rájövök, hogy sosem tettem még ilyet, és hogy sosem kértem tőlük nagy dolgokat. És sosem hazudtam nekik. Ha úgy vesszük most sem teljesen. Az iskolával megyünk. Legalábbis majdnem.

Lenna és én az utóbbi napokban egyfolytában együtt voltunk. Elmentünk vásárolni, megnéztünk egy filmet a moziban, beültünk kávézni, csak úgy sétálgattunk. Régen mikor Sallie-vel voltunk huzamosabb ideig együtt, egy idő után elviselhetetlenek lettünk egymás számára. Minden apróságon összevesztünk, még azon is, hogy melyikünknek csúnyább a bőre. Miután együtt voltunk hetekig mindkettőnknek kellett egy kis tér, hogy egyedül lehessünk, a másik nélkül. Lenna-val viszont minden sokkal egyszerűbb. Őt még most sem tudom megunni, és ahogy ott ül, és olvassa a könyvet, elgondolkozom, hogy mennyit segített az elmúlt néhány napban. Mindig tudja mit kell mondania, hogy mit kell tennie, tudja, mikor szeretnék egyedül lenni. Sokkal jobb ember mint én. Adakozó és jószívű, egyáltalán nem önző, még sosem láttam idegesnek vagy szomorúnak, és a kisugárzása pedig annyi megnyugvást és optimizmust sugall, hogy ha valaki ránéz, azonnal lehiggad. Nem lehet rá haragudni. Ráadásul szorgalmas, jó tanuló és a tanárok is imádják. Nem mellesleg gyönyörű is. Mindig is irigyeltem őt.
Amikor mindent átnézünk és pontosan eltervezünk, eléggé besötétedik. Lenna úgy dönt, hogy marad éjszakára, így elkezdünk készülődni a lefekvéshez. Alig dőlünk be az ágyba, mindketten el is alszunk.

Az indulásunk napjáig minden csigalassúsággal telik. Az órákon képtelen vagyok figyelni, a szünetekben csak lézengek, a lyukas órák unalmasan telnek, mert nem tudom mivel lefoglalni magam. Egyfolytában csak az utazás jár a fejemben. Hogy miért? Természetesen a könyv a fő ok, és az hogy rátaláljunk végre Ramonra és ezzel együtt a titokra is végre fény derül. De van még egy nyomós okom az izgalomra, ez pedig az, hogy Párizs az úticél. Mióta az eszemet tudom, és még annál is régebb óta, szeretném látni a Notre Dame-ot, az Eiffel tornyot, a rengeteg múzeumot, a Mona Lisat, szeretnék végig sétálni a Champs-Élysées-n, a Szajna partján, beülni egy igazi párizsi cukrászdába, kávézóba, étterembe, látni az igazi Chanelt, Diort, Valentinot, Pradat és kezemben tartani egy igazi párizsi Vouge számot. Párizsban nyüzsög az élet, turisták ezrei járnak ott az év minden szakában, és a szerelem pedig ott van a levegőben. Ha valaki megkérdezné tőlem melyik a legszebb, legvarázslatosabb város, egyértelműen Párizst mondanám. Még a neve is gyönyörű. Párizs, Párizs, Párizs. A szüleimet persze már teljesen kikészíti a város iránti rajongásom. Én pedig azt nem tudom felfogni, hogy őket hogy nem hozza lázba mindez. Most viszont végre lehetőségem van elutazni oda.
Ezt pedig még most sem tudom felfogni, amikor itt állok az ajtóban, kezemben a bőröndömmel, a táskámmal, és minden egyéb utazáshoz való cuccal. Már csak Lennára várunk. A szüleim nem kérdezgetnek sokat tőlem, tudják, hogy mennyire elvarázsolt hangulatban vagyok. Megígértetik velem, hogy telefonálok amikor megérkeztem, amikor a hotelben vagyok, amikor vacsorázni megyek, amikor a városban sétálok, a be- és kicsekkolásnál, egyszóval naponta legalább százszor. Már megszoktam, hogy a szüleim mennyire izgulósak, és meg is értem őket. Egyetlen lányuk van, akit még a széltől is óvni kell. Ez egy szülő dolga. Most pedig az az egyetlen lány elutazik Párizsba, egy barátnőjével, aki szintén egyidős vele, és egy hétig nem tudnak semmi biztosat róluk. Ráadásul azt hiszik az iskolával megyünk. Pedig ha tudnák... 

Lassan megérkezik Lenna, átnézzük a csomagokat még utoljára, és amikor úgy érezzük minden megvan, és semmi sem hiányzik, beülünk a kocsiba és elindulunk a reptér felé. Anya persze egyfolytában sorolja a holmikat, kérdezi hogy tettem e be fogkefét, elég ruhát, elég zoknit, hosszú nadrágot, meleg pulcsit, törülközőt, van e nálam elég pénz, és a többi... Biztosítom róla, hogy minden nálam van, ha nem elég a zokni veszek egy csomaggal, a pénz pedig elég, ha pedig nem nálam van a bankkártyám, amire évek óta gyűjtöm a pénzt kifejezetten erre az utazásra. Látom a szüleimen, hogy nem nyugodtak. De melyik szülő lenne az?
Amikor megérkezünk, fel kell szállni a buszra, ami átvisz a reptérig. Anyáéknak azt mondtuk hogy a csapat ott találkozik össze. Ami valójában szintén igaz. Ami azt illeti, még a gép is közös, tehát egészen Párizsig az iskolai kiránduláson veszünk majd részt, ott egy hétig elválunk, és visszafele, megint csak összefutunk az iskolatársainkkal. Direkt így szerveztük. Persze azért vigyázni kell, hogy a tanárok se fogjanak gyanút.

Végül a szüleim még utoljára megölelnek mindkettőnket, és már fent is vagyunk a buszon, ami pár perc múlva indul is.
Miután megérkezünk, megpillantjuk a gyülekező csoportot, ami az iskolánkba járó diákokból áll. Nem igazán ismerem őket, mindegyikük alsóbb éves. Az arcuk sugárzik az izgatottságtól. Teljesen megértem őket, én is valahogy úgy nézhetek ki mint ők. 
Sokszor voltam már repülőtéren életemben, de még mindig újdonságként élem meg. Mindig teljesen másnak látom. Az emberek sietnek vagy éppen komótosan sétálgatnak, várnak, egy járatra, vagy egy régen látott rokonra, ismerősre, barátra. Van aki bosszankodik, mert törölték a gépét, mások pedig veszekednek a családjukkal, az utazás előtti stressz miatt. Megint mások egymás nyakába borulnak, sírnak a boldogságtól, szerelmespárok találkoznak határtalan boldogsággal. Csodás ezt látni. Azt, hogy mennyire különbözőek az emberek. A reptér pedig hatalmas, tele boltokkal, éttermekkel, mellette a szállodával. Akármit meg lehet itt kapni, persze az eredeti árak kétszereséért. De számomra ez is egy külön hangulatot teremt, egy külön világot. 
Miközben figyeljük az embereket (Lennát is ugyanúgy elvarázsolja a sokszínűség, és az egész "Párizsba utazunk" dolog) rádöbbenünk, hogy már nincs túl sok időnk a gép indulásáig. A csomagokat a helyére tesszük, és elindulunk a kapunk felé. Még utoljára megfordulok, mert tudom, hiába Párizsba megyek, mindenhol jó, de legjobb otthon. A honvágy pedig mindig ott van az emberben, még akkor is ha a világ legcsodálatosabb országába készül. De egy hét nem a világ, egy hét semmi, olyan hamar el fog repülni, mint egy álom. Egy gyönyörű álom.
A biztonsági ellenőrzésen Lenna besípol, amitől kisebb pánikban törünk ki, de aztán kiderül, hogy csak az övén lévő csatt a ludas. Megállunk még egy percre, átgondolunk mindent, végig tapogatom a táskám, a pénztárcám, fényképezőm, telefonom és minden egyéb fontos dolog miatt. Egy kisebb szívroham ér, amikor nincsen meg a telefonom, de aztán rájövök, hogy a nadrágom zsebébe csúsztattam. Lenna kicsit sopánkodik, mert elfelejtette betenni a napszemüvegét, de megnyugtatom, hogy Párizsban is lehet kapni, ha pedig nem találunk hordhatja az enyémet. Ezzel megnyugszik és mind a ketten indulásra készen állunk.

Lenna mindig is nagyon izgulós volt. Nem mert lógni a buszon, még akkor is félt ha volt nála jegy. Sosem beszélt senkinek vissza, mindig azt tette amit mondtak neki, és sohasem szegett szabályt. Néha idegesítő tud lenni a kimértsége és az, hogy mindent ezerszer átgondol, mielőtt cselekszik, de összességében úgy gondolom, hogy mindig az ő taktikája nyer. Sallie sokszor tudott belerángatni meggondolatlan dolgokba és a végén mindig pofára estünk. Lényegében Sallievel mindig pofára estem, és ezt még csak most vettem észre.

Most már tényleg úgy gondolom, hogy indulásra készen vagyunk, tehát elindulok a gép felé vezető folyóson. Hallom mögöttem Lenna halk léptet, valamit matat még a táskájában, de aztán ő is átszellemülve baktat utánam. 
Nem sokkal később már a repülőn ülünk, és várunk a felszállásra. Mindkettőnk szíve hevesen ver, és alig várjuk az indulást. Elképzelem, ahogy a szüleim az órára pillantanak és átgondolják, hogy most fogunk felszállni. 
Elővesszük az újságainkat, és merengően nézünk ki az ablakon. Az út nem hosszú, pár óra alatt megérkezünk majd. "Jövök Párizs" gondolom magamban. Lenna pedig (mivel őt csak a titok hajtja) biztos arra gondol: "jövök rejtély". Elmosolyodom és meghallom a pilóta jól csengő hangját, amint bemondja, hogy megkezdi a felszállást és mindenkinek kellemes utat kíván. 
Mi pedig elindulunk az egy hét teljes szabadság felé.