Újabb díjak :')

Nagyon szépen köszönöm a díjakat Bendegúznak és Etusnak! <33

Szabályok:

1) Írj magadról 11 dolgot

2) Válaszolj 11 kérdésre

3) Tegyél fel 11 kérdést
4) Küldd tovább 11 embernek


1)
Miután mindkét díjat a legjobb barátaimtól kaptam, ezért most ezt csak egyszer tenném meg.

1. Imádom a kutyákat.
2. Farkasrajongó vagyok.
3. A legjobb barátom teljesen rászoktatott Lorde-ra.
4. Mostanában túl sok édességet eszem :(
5. Elkezdtem edzeni. Olyan jóó! :'))
6. Egy társasházban élek, ordítozó gyerekekkel a szomszédban.
7. Leonardo DiCaprio a szerelmem.
8. Rókafej <3
9. Nagyon szeretem a "What does the fox says" című számot.
10. Mindig irigyeltem azokat akik sportosak, és évek óta űznek egy sportágat, amit szeretnek is.
11. Egy lusta dög vagyok.

2)
Bende Kérdései:

1. Ki a kedvenc énekesed-eid, bandád? MUSE, Bruno Mars, Lorde...
2. Van olyan dolog amit nem tudok rólad? Szerintem nincs :D
3. Mi a közeljövőben a legjobb dolog, amiben részed lesz? Karácsony!
4. Örülsz, hogy barátok lettünk? Nagyoooon. <3
5. Mit szólsz ahhoz, hogy elkezdtem blogolni? Büszke vagyok, és nagyon ügyes vagy :))
6. Ki a kedvenc karaktered a blogodban? Ramon.
7. Melyik közös emlékünk jut eszedbe először, amikor arra gondolsz, hogy vicces? Az, hogy mostanában milyen bénák vagyunk, és mindenhol elesünk, elbotlunk és leégetjük magunkat. :D
8. Mi a véleményed az intraabdominalitásról?  Nem tudom mi az, hülye vagyok :(
9. Tettetted már magadat betegnek? Nem, de lehet kéne :o
10. Melyik sütemény a kedvenced? Csokis brownie, de egyébként az összes :3
11. Szereted Budapestet? Nem kifejezetten. 


Etus Kérdései:

1. Mi jellemzi az öltözködésedet? Remélem hogy elég egyedien öltözködöm, de nem tudok kifejezetten egy dolgot megnevezni.
2. Mi a legnagyobb álmod? Valami divathoz kapcsolódó szakmában elhelyezkedni. 
3. Elfogadod a negatív kritikát is? Szerintem igen :)
4. Ki a példaképed, és miért? Te, Etus. Mert mindig gyönyörű vagy és 10000 irigyelnek.
5. Hogyan jellemeznéd önmagad? Próbálok kedves lenni másokkal, türelmesen viselkedni, sokszor okoskodom, és vicceske vagyok :$ :D
6. Mi a hobbid? Olvasás, lovaglás.
7. Szereted a macskákat?  Nem vagyok oda értük:D
8. Kedvenc ételed? Pizza :3
9. Ha lehetőséged lenne, változtatnál valamit a külsődön? Nem, egyedül a szemüveget dobnám el.
10. Kedvenc filmed? Eredet. <3
11. Kedvenc városod? Párizs.

3) Mivel nem küldöm tovább a díjat, ezért ezt most kihagyom.

4) Legszívesebben visszaküldeném ezt a díjat a feladóknak, de akkor soha nem lenne vége, ezért én most nem küldöm tovább senkinek. Ezáltal, kihagyom azt a lépést :))

Chapter 8.

Juliet

A szüleim sosem voltak szigorúak velem. Természetesen rám szóltam ha valamit nem a jó dolgokat tettem vagy mondtam, a nevelésüket pedig teljesen megfelelőnek gondolom. Mindig hagynak elég teret, és nem szólnak bele mindenbe, nem ütik bele az orrukat azokba a dolgokba, amiket magánügyként kezelek. Ahhoz viszont pont elég szorosan fogják a pórázt, hogy ne kanászodjak el. Minden tiszteletem az övék, hogy minden kiborulásomat, és a legújabb ostoba ötleteimet is teljesen jól fogadják. Soha sem elutasítóak, ha valamivel nem értenek egyet annak hangot adnak, de nem ráförmedésszerűen, egyszerűen csak ellenjavaslatként. Annak ellenére, hogy nem várják el, hogy minden apró eseményről beszámoljak nekik, nem titkolózom előttük soha. Most sem értem, hogy miért nem vallottam be őszintén a könyv létezését. De egy kis titok mindenki életébe belefér, nem? Az enyém azonban nem éppenséggel kicsinek számít. Kicsi titok az, amikor például nem ízlik a vacsora, és amikor senki nem figyel az asztal alá dobálod a kutyának. Bár nálam ez nem lehetséges, a kisállatok-tabuk-a-házban rendelet miatt. Vagy amikor randizol egy sráccal, de még nem, szeretnéd, hogy a szüleid tudjanak róla, ezért hülye kifogásokat találsz ki arra, hogy hova mész. De az, hogy miért akarsz Párizsba utazni, nekem, egy olyan lánynak, aki nem tud hazudni, egész nagy kihívást jelent. Hogy néznének rám, ha elmondanám, hogy tulajdonképpen egy fiú után utazgatunk?
Abban a percben amint lekiáltottam a szüleimnek, mintha csak azt mondanám, hogy mindjárt megyünk vacsorázni, azonnal meg is bánom az egészet. Mégis mit fogok mondani nekik? Egy pillanatig teljesen úrrá lesz rajtam a pánik, éppen fújnám le az egészet, már szólásra nyitom a számat, amikor Lenna előáll az ötlettel, mi szerint tanulmányi kirándulásról lenne szó. Ekkor döbbenek rá, hogy nem is ismertem barátnőm ezen oldalát, ami csak úgy hazudik mások szüleinek, ráadásul szemrebbenés nélkül. Vajon a saját családjának is ilyen könnyen fogja beadagolni? Még szerencse, hogy mégsem hazudunk akkorát, hiszen az iskolában tényleg most szerveznek Párizsba egy túrát.
Persze a szüleim odalent valószínűleg azt sem tudják mire gondoljanak, hiszen a lányuk csak úgy bejelentette, hogy Párizsba szeretne utazni. Úgy gondolom, ideje lenne megmagyarázni nekik, hogy mi az oka a kis vakációnknak. Feltápászkodom a földről, ahol egész eddig a könyvet tanulmányoztuk, és magam után húzom Lennát. Ott kell lennie miközben magyarázkodom, hiszen valószínűleg egyedül teljesen megsemmisülnék. Amikor a lépcső közepénél járok, látom a szüleimet, amint csak állnak, teljesen értetlen képpel nézve rám. Ismét belém száll a félelem, rögtön arra gondolok, hogy látják. Látják rajtam, hogy egy nagy hazugságra készülök, hiszen a szülők ezt mindig tudják; nem? Segítségkérő tekintettel fordulok Lenna felé, aki azonnal tudja mit kell tennie. Tudja, hogy ha azt szeretnénk, hogy a szüleink elengedjenek, ezt neki kell beadagolnia, minden apró részletet, hogy semmiképp se tűnjön fel, hogy mi is az igazság. Mégis, senki sem tudja, hogyan kezdjünk neki, mindenki csak áll némán. Ez az a fajta kínos csend, amitől az embert szinte kirázza a hideg, és mindenki kétségbeesetten kutat a fejében, hogy mit is mondjon. Ekkor szólal meg apa:
-Nem értem teljesen, hogy ez mégis mit jelentsen. A lányom csak úgy lekiált hogy Párizsba szeretne menni, minden magyarázat nélkül. Úgyhogy hallhatnánk, hogy mégis mi folyik itt?
Mindenki engem néz.
-Apa, anya, én.....vagyis... mi -dadogok össze-vissza, azt sem tudom mit mondjak. Teljesen leblokkolok, nem jut eszembe a terv, hogy mit találtunk ki fedősztoriként.
-Tanulmányi kirándulást szervez az iskola. Olyan ez. mint tavaly a németországi kirándulás, vagy mint a sítábor. Hó nélkül. És síelés nélkül. Körbejárnánk a várost, persze tanárokkal, megnéznénk a különböző híres kiállításokat, és épületeket. Aztán lenne egy kicsi szabadidőnk a városban. Egy hétig tartana az egész, repülővel mennénk. Tudom, hogy ez hirtelen döntés, de Julie mindig is elvágyott Párizsba, így legalább nem kell tovább hallgatniuk a nyafogását - jó taktika ez Lennától, a szüleim nevetnek rajta - ugye Jule?
-Igen, persze. Azért mondtam ilyen hirtelen, mert jövőhét a határidő, hogy leadjuk a jelentkezők létszámát, és úgy gondoltuk Lennával, hogy a történtek után, jó kikapcsolódási lehetőség is lehetne. - csodálkozom magamon hogy milyen magabiztosan sikerül kimondanom ezeket a szavakat, de aztán megint elhallgatok. Lenna azonnal megmenti ezt a helyzetet is.
-Igen, és nem maradnánk le az iskolában történtekről sem, legalábbis a tanulnivalókról, mert ezeket a kirándulásokat mindig akkor szervezik, amikor az iskolában projekt napok vannak. Így nem kell azon sem aggódni, hogy hogyan pótoljunk. - aztán egy jókislányos, ragyogó mosolyt villant a szüleimre, akiken látom, hogy nem tudnak felhozni semmilyen kifogást. Megnyerte őket magának. Lenna mindig megnyer mindenkit magának. Aztán rám pillantanak, én is mosolygok és bólogatok, mintha egy bólogatós kutya lennék, amit a kocsik hátuljába szoktak tenni.
Várjuk a választ, felváltva pillantok egyszer anyára, egyszer apára. Általában mindig apáé a döntő szó, persze azért anyának is van befolyása, mégis apán állapodik meg a szemem. Próbálom a legkönyörgőbb arckifejezésem felvenni, ami úgy látszik sikerül, mert a következő pillanatban apa megszólal:
-Hát, jól van. Akkor menjetek Párizsba. Majd mondjátok mennyit kell befizetni.
-Persze, drágám, menjetek. - Ezzel a mondattal pedig anya is beleegyezik.
Mindkettejük arcára hatalmas puszit nyomok, aztán a hálálkodás következik. Végül Lenna elrángat, mert egy idő után kezd feltűnő lenni a jelenet.
A szobámba érve pedig teljesen megkönnyebbülünk. A szüleimmel sokkal könnyebben ment mint gondoltam. De aztán rájövök, hogy mennyire megbíznak bennem és mindent megadnak amit csak szeretnék. Egy kis bűntudatot érzek, amiért így kihasználtam az engedékenységüket, de aztán rájövök, hogy sosem tettem még ilyet, és hogy sosem kértem tőlük nagy dolgokat. És sosem hazudtam nekik. Ha úgy vesszük most sem teljesen. Az iskolával megyünk. Legalábbis majdnem.

Lenna és én az utóbbi napokban egyfolytában együtt voltunk. Elmentünk vásárolni, megnéztünk egy filmet a moziban, beültünk kávézni, csak úgy sétálgattunk. Régen mikor Sallie-vel voltunk huzamosabb ideig együtt, egy idő után elviselhetetlenek lettünk egymás számára. Minden apróságon összevesztünk, még azon is, hogy melyikünknek csúnyább a bőre. Miután együtt voltunk hetekig mindkettőnknek kellett egy kis tér, hogy egyedül lehessünk, a másik nélkül. Lenna-val viszont minden sokkal egyszerűbb. Őt még most sem tudom megunni, és ahogy ott ül, és olvassa a könyvet, elgondolkozom, hogy mennyit segített az elmúlt néhány napban. Mindig tudja mit kell mondania, hogy mit kell tennie, tudja, mikor szeretnék egyedül lenni. Sokkal jobb ember mint én. Adakozó és jószívű, egyáltalán nem önző, még sosem láttam idegesnek vagy szomorúnak, és a kisugárzása pedig annyi megnyugvást és optimizmust sugall, hogy ha valaki ránéz, azonnal lehiggad. Nem lehet rá haragudni. Ráadásul szorgalmas, jó tanuló és a tanárok is imádják. Nem mellesleg gyönyörű is. Mindig is irigyeltem őt.
Amikor mindent átnézünk és pontosan eltervezünk, eléggé besötétedik. Lenna úgy dönt, hogy marad éjszakára, így elkezdünk készülődni a lefekvéshez. Alig dőlünk be az ágyba, mindketten el is alszunk.

Az indulásunk napjáig minden csigalassúsággal telik. Az órákon képtelen vagyok figyelni, a szünetekben csak lézengek, a lyukas órák unalmasan telnek, mert nem tudom mivel lefoglalni magam. Egyfolytában csak az utazás jár a fejemben. Hogy miért? Természetesen a könyv a fő ok, és az hogy rátaláljunk végre Ramonra és ezzel együtt a titokra is végre fény derül. De van még egy nyomós okom az izgalomra, ez pedig az, hogy Párizs az úticél. Mióta az eszemet tudom, és még annál is régebb óta, szeretném látni a Notre Dame-ot, az Eiffel tornyot, a rengeteg múzeumot, a Mona Lisat, szeretnék végig sétálni a Champs-Élysées-n, a Szajna partján, beülni egy igazi párizsi cukrászdába, kávézóba, étterembe, látni az igazi Chanelt, Diort, Valentinot, Pradat és kezemben tartani egy igazi párizsi Vouge számot. Párizsban nyüzsög az élet, turisták ezrei járnak ott az év minden szakában, és a szerelem pedig ott van a levegőben. Ha valaki megkérdezné tőlem melyik a legszebb, legvarázslatosabb város, egyértelműen Párizst mondanám. Még a neve is gyönyörű. Párizs, Párizs, Párizs. A szüleimet persze már teljesen kikészíti a város iránti rajongásom. Én pedig azt nem tudom felfogni, hogy őket hogy nem hozza lázba mindez. Most viszont végre lehetőségem van elutazni oda.
Ezt pedig még most sem tudom felfogni, amikor itt állok az ajtóban, kezemben a bőröndömmel, a táskámmal, és minden egyéb utazáshoz való cuccal. Már csak Lennára várunk. A szüleim nem kérdezgetnek sokat tőlem, tudják, hogy mennyire elvarázsolt hangulatban vagyok. Megígértetik velem, hogy telefonálok amikor megérkeztem, amikor a hotelben vagyok, amikor vacsorázni megyek, amikor a városban sétálok, a be- és kicsekkolásnál, egyszóval naponta legalább százszor. Már megszoktam, hogy a szüleim mennyire izgulósak, és meg is értem őket. Egyetlen lányuk van, akit még a széltől is óvni kell. Ez egy szülő dolga. Most pedig az az egyetlen lány elutazik Párizsba, egy barátnőjével, aki szintén egyidős vele, és egy hétig nem tudnak semmi biztosat róluk. Ráadásul azt hiszik az iskolával megyünk. Pedig ha tudnák... 

Lassan megérkezik Lenna, átnézzük a csomagokat még utoljára, és amikor úgy érezzük minden megvan, és semmi sem hiányzik, beülünk a kocsiba és elindulunk a reptér felé. Anya persze egyfolytában sorolja a holmikat, kérdezi hogy tettem e be fogkefét, elég ruhát, elég zoknit, hosszú nadrágot, meleg pulcsit, törülközőt, van e nálam elég pénz, és a többi... Biztosítom róla, hogy minden nálam van, ha nem elég a zokni veszek egy csomaggal, a pénz pedig elég, ha pedig nem nálam van a bankkártyám, amire évek óta gyűjtöm a pénzt kifejezetten erre az utazásra. Látom a szüleimen, hogy nem nyugodtak. De melyik szülő lenne az?
Amikor megérkezünk, fel kell szállni a buszra, ami átvisz a reptérig. Anyáéknak azt mondtuk hogy a csapat ott találkozik össze. Ami valójában szintén igaz. Ami azt illeti, még a gép is közös, tehát egészen Párizsig az iskolai kiránduláson veszünk majd részt, ott egy hétig elválunk, és visszafele, megint csak összefutunk az iskolatársainkkal. Direkt így szerveztük. Persze azért vigyázni kell, hogy a tanárok se fogjanak gyanút.

Végül a szüleim még utoljára megölelnek mindkettőnket, és már fent is vagyunk a buszon, ami pár perc múlva indul is.
Miután megérkezünk, megpillantjuk a gyülekező csoportot, ami az iskolánkba járó diákokból áll. Nem igazán ismerem őket, mindegyikük alsóbb éves. Az arcuk sugárzik az izgatottságtól. Teljesen megértem őket, én is valahogy úgy nézhetek ki mint ők. 
Sokszor voltam már repülőtéren életemben, de még mindig újdonságként élem meg. Mindig teljesen másnak látom. Az emberek sietnek vagy éppen komótosan sétálgatnak, várnak, egy járatra, vagy egy régen látott rokonra, ismerősre, barátra. Van aki bosszankodik, mert törölték a gépét, mások pedig veszekednek a családjukkal, az utazás előtti stressz miatt. Megint mások egymás nyakába borulnak, sírnak a boldogságtól, szerelmespárok találkoznak határtalan boldogsággal. Csodás ezt látni. Azt, hogy mennyire különbözőek az emberek. A reptér pedig hatalmas, tele boltokkal, éttermekkel, mellette a szállodával. Akármit meg lehet itt kapni, persze az eredeti árak kétszereséért. De számomra ez is egy külön hangulatot teremt, egy külön világot. 
Miközben figyeljük az embereket (Lennát is ugyanúgy elvarázsolja a sokszínűség, és az egész "Párizsba utazunk" dolog) rádöbbenünk, hogy már nincs túl sok időnk a gép indulásáig. A csomagokat a helyére tesszük, és elindulunk a kapunk felé. Még utoljára megfordulok, mert tudom, hiába Párizsba megyek, mindenhol jó, de legjobb otthon. A honvágy pedig mindig ott van az emberben, még akkor is ha a világ legcsodálatosabb országába készül. De egy hét nem a világ, egy hét semmi, olyan hamar el fog repülni, mint egy álom. Egy gyönyörű álom.
A biztonsági ellenőrzésen Lenna besípol, amitől kisebb pánikban törünk ki, de aztán kiderül, hogy csak az övén lévő csatt a ludas. Megállunk még egy percre, átgondolunk mindent, végig tapogatom a táskám, a pénztárcám, fényképezőm, telefonom és minden egyéb fontos dolog miatt. Egy kisebb szívroham ér, amikor nincsen meg a telefonom, de aztán rájövök, hogy a nadrágom zsebébe csúsztattam. Lenna kicsit sopánkodik, mert elfelejtette betenni a napszemüvegét, de megnyugtatom, hogy Párizsban is lehet kapni, ha pedig nem találunk hordhatja az enyémet. Ezzel megnyugszik és mind a ketten indulásra készen állunk.

Lenna mindig is nagyon izgulós volt. Nem mert lógni a buszon, még akkor is félt ha volt nála jegy. Sosem beszélt senkinek vissza, mindig azt tette amit mondtak neki, és sohasem szegett szabályt. Néha idegesítő tud lenni a kimértsége és az, hogy mindent ezerszer átgondol, mielőtt cselekszik, de összességében úgy gondolom, hogy mindig az ő taktikája nyer. Sallie sokszor tudott belerángatni meggondolatlan dolgokba és a végén mindig pofára estünk. Lényegében Sallievel mindig pofára estem, és ezt még csak most vettem észre.

Most már tényleg úgy gondolom, hogy indulásra készen vagyunk, tehát elindulok a gép felé vezető folyóson. Hallom mögöttem Lenna halk léptet, valamit matat még a táskájában, de aztán ő is átszellemülve baktat utánam. 
Nem sokkal később már a repülőn ülünk, és várunk a felszállásra. Mindkettőnk szíve hevesen ver, és alig várjuk az indulást. Elképzelem, ahogy a szüleim az órára pillantanak és átgondolják, hogy most fogunk felszállni. 
Elővesszük az újságainkat, és merengően nézünk ki az ablakon. Az út nem hosszú, pár óra alatt megérkezünk majd. "Jövök Párizs" gondolom magamban. Lenna pedig (mivel őt csak a titok hajtja) biztos arra gondol: "jövök rejtély". Elmosolyodom és meghallom a pilóta jól csengő hangját, amint bemondja, hogy megkezdi a felszállást és mindenkinek kellemes utat kíván. 
Mi pedig elindulunk az egy hét teljes szabadság felé.

Chapter 7.

Bocsánat, hogy ilyen sokáig szüneteltettem a blogot. Nem mindig tudok mit írni, nem mindig tudom hogyan folytassam, ezért készüljetek rá, hogy lehet több ilyen lesz. Remélem mindenkinek remekül telt a nyár és a sulikezdés is jól indult. Most pedig akkor jöjjön a rész. :)

Juliet

Hogy mégis mit vártam Sallietől? Hiszen egy elveszett, szürke egér voltam/vagyok és leszek is mindig. Sallie mindig a legnagyobb hangú volt közöttünk, a legközvetlenebb. Nem érdekelte soha semmi, mindig csak a pillanatnak élt. Én midig mindent túl aggódok, túl sokat gondolkozom mindenen. Sallie csak gondol egyet és lép. Most ezt is meglépte. Nem érdekelte, hogy a legjobb barátnőjéről van szó. Egy kicsit számítottam erre. Soha nem tudta elviselni ha valami nem lehetett az övé. Sokszor csapott le a kezünkről fiúkat. Sokszor dühösek és csalódottak voltunk emiatt, de tudtuk hogy Sallienek nincsenek hosszú kapcsolatai, és így legalább mi is megismerkedhettünk az illetővel, aki akkor épp a párját alkotta. Tudtuk hogy nélküle nem ismertünk volna meg senkit, épp ezért nem tartott sokáig a harag ezeknél az alkalmaknál, hiszen ha nincs Sallie akkor Joshsal sem ismerkedtünk volna meg. Ő volt a népszerű lány közöttünk, mi meg a kísérői. Mindig szebbnek gondoltam magamnál. Páran ugyan győzködtek róla, hogy ez nem igaz, de Sallie esetében a kisugárzás számít igazán. Csak rá nézel és egy gyönyörű, életvidám lányt látsz. Hogy mégis mit vártam Joshtól? Josh a menő fiú a sulinkban, a fél iskolával járt már, a hódításairól volt híres és a lányok számáról akikkel lefeküdt. Nem érdekli semmi és senki, mindenkin átgázol a siker érdekében. Mindig is tudtam ezt róla. Amikor elkezdett tetszeni, már akkor is tudtam ezt. Amikor megismerkedtünk, láttam rajta. Csupán egy új kalandot, egy új lányt látott bennem, csak a következő voltam számára a sorban. Mégis, amikor már hónapok óta együtt voltunk, elkezdtem reménykedni. Nem siettetett semmit, nem akart többet, nem erősködött. Szépen lassan beleszerettem, pedig tudtam hogy öntelt és önző. Tudtam, hiszen folyton beszólogatott a számomra fontos embereknek, ráadásul többen figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele. De én sem törődtem senkivel, teljesen elvakultam.
Persze, hogy nem siettetett semmit, hiszen idő közben ott volt neki Sallie, meg ki tudja még kicsoda, akiktől megkapta azt amire vágyott. Hogy miért voltam ennyire vak? Hiszen az utóbbi időben egyre türelmetlenebb és akaratosabb lett. Egy évig képes volt engem szédíteni, csak hogy engem is beírhasson abba a listába, ami a járásunk alatt is egyre növekedett.

Szépen lassan feltápászkodom a földről. Ha már így átvágtak, akkor legalább ne tűnjek szánalmasnak és gyengének. Letörlöm a könnyeim, de teljesen fölösleges, mert újak veszik át a helyüket. Egy ideig senki nem jön utánam. Csak állok és teljesen ostobának érzem magam. Aztán megjelenik Sallie. Rá sem bírok nézni, a régi csodálatot és szeretetet most undor veszi át. Felém fut az utcán, az arca rémült és zavarodott. Látszik rajta, hogy gyorsan kapkodta fel a ruháit, a haja csapzott, a sminkje elkenődött. Amikor közel ér hozzám, meg se szólal. Szerintem ő maga sem tudja mit mondjon. Közelebb lép, kitárja karjait hogy megöleljen.
-Ne érj hozzám. - mondom teljes nyugalomban, amitől még én magam is megijedek. Csodálkozom a higgadtságomon.Mégis mit gondol? A barátom épp vele csal meg, és ezek után majd még ölelgetem, és úgy teszek mintha nem történt volna semmi? Azt gondolja hogy újra legjobb, vagy egyáltalán barátok lehetünk?
-Sajnálom Jule. - ennyi telik tőle. Egy sajnálom.
-Képzelem mennyire. - a hangomból teljes megvetés érződik, és persze ezt Sallie is észre veszi.
-Tudom, hogy egy sajnálom nem hozza rendbe amit tettem. De Jule, hiszen tudod milyen vagyok. Nem tudok ellenállni annak ami nem az enyém, minden áron meg akarom szerezni. Főleg ha fiúról van szó. Josh pedig egy bunkó, ezt te is tudod. Mindenki tudja, hogy csak kihasznált téged. Örülj, hogy megszabadítottalak tőle.
-Te mégis hogy mersz itt állni előttem, és azt mondani hogy örüljek amiért lefeküdtél a barátommal? Mégis hogy mersz egyáltalán hozzám szólni? Tudod Sallie, mindig tudtam hogy egy lotyó vagy, csak eddig nem vettem figyelembe. Mert a barátnőm voltál. De tudod mit? Soha többet nem akarlak látni, nem akarok felőled hallani. Törölj ki minden velem kapcsolatos emléket, mintha nem is léteztem volna, mert én is ezt fogom veled tenni. Számomra nem létezel többé. Soha többé. - a mondandóm végére már nem sírok, azt utolsó szavakat kiabálva vágom a fejéhez.
Büszke vagyok magamra. Végre megmondtam neki mit gondolok, végre kiadhattam azt ami már évek óta gyűlik bennem. Nem akarom elrontani a mondandómat azzal, hogy leállok veszekedni, ezért sarkon fordulok és szépen lassan elsétálok. Sallie párszor még utánam kiált, de úgy teszek mintha meg sem hallanám.
Persze az erős nő szerepét nem tudom sokáig magamon tartani, és amint belépek a kapunkon előtör belőlem a mérhetetlen szomorúság. Mindig azt hittem a szakítást csak eltúlozzák az emberek. Persze, gondoltam hogy fáj és rossz, de a napokig tartó sírást mindig túlzásnak gondoltam. Most, hogy velem is megtörténik, teljesen összetörve érzem magam, és megértem azt, hogy min mennek keresztül. Úgy érzem üres vagyok, és így hogy egyszerre két fontos embert is elvesztettem, mindent duplán nehéznek érzek. Egyik percben Sallie miatt, a másikban pedig Josh miatt sírok. Nem akarok összefutni a szüleimmel, így csak oda vetem hogy haza jöttem, és felszaladok a szobámba. Hallom a "Jól vagy kicsim?" és a "Hogy-hogy ilyen hamar hazaértél?" kérdéseiket, de nincs kedvem válaszolni rájuk. Tudják, hogy nincs minden rendben. Most az egyszer mégis tiszteletben tartják, hogy egyedül szeretnék lenni. Nem jönnek fel hozzám, és nem kezdenek el faggatózni. Ezért most nagyon hálás vagyok. Mégis szeretném, ha valaki itt lenne és csak mellém feküdne éjszaka, és ez a valaki nem más mint Lenna. Már csak ő maradt nekem, és nála jószívűbb és kedvesebb lányt nem ismerek. Rögtön tárcsázom és ő pár másodperc múlva fel is veszi.
-Szia Julie, mi újság?
-Átjönnél? - csak ennyit tudok mondani, és kitör belőlem a zokogás.

Lenna villámgyorsan megérkezik. Anyáék beengedik, és küldenek fel vele egy rakat édességet is. Ők messziről támogatnak. Soha nem leszek elég hálás értük. Amint barátnőm belép a szobámba és rám néz, azonnal leszűri hogy nagy a baj.
-Jesszusom Julie, mi történt? -  gyorsan lerakja a tálcát, amit szorongat, és mellém pattan az ágyra.
Teljesen kétségbeesve néz rám, amin máskor nevetnék, de most nem is emlékszem hogyan kell. Megvárja, míg kicsit lecsillapodom, nem kérdezősködik.
-Megcsalt. Sallievel. - ennyit tudok mondani. Nincs ezen mit ragozni.
Először meg sem szólal. Látom hogy elgondolkodik, grimaszol.
-Micsoda egy .... - mondja a kelleténél kicsit hangosabban. Még sosem hallottam Lennat káromkodni, és annyira meglep, hogy egyszer csak elnevetem magam. Lennaval még a legrosszabb helyzetben is jól tudom magam érezni. Ezt mutatja az is, hogy alig 5 perce van itt és már megnevettet.
-Na látod, nevetsz! De komolyan. Sohasem bírtam Salliet igazán. Persze, a barátnőm volt, de irritáló volt, és nem tudott másról beszélni csak a fiúkról, én meg végig csak azon tudtam gondolkozni, hogy az én barátnőmet mindenki lenézi, és rajtunk kívül mindenki lotyónak tartja. A fiúk is csak ezért "bírták".
Jól esik amit mondd, de azt sem szeretném, hogy csak miattam forduljon Sallie ellen. Elvégre az ő barátnője is, ha még mindig szeretne találkozni vele, én nem tilthatom meg. Természetesen nem is zavar. Attól még hogy én nem szeretném látni, más biztos szívesen barátkozik vele. Ezt el is mondom Lennanak, aki úgy néz rám, mint egy őrültre. Soha nem szerette igazán, és ezek után ő sem látja szívesen. Kétség sem fér hozzá hogy ki az igazi barátnő. Lehet hogy nincs sok belőle. De az a pár aranyat ér. Az én esetemben ez a barátnő Lenna, és remélem hogy mindig velem lesz. Nagyon sokat köszönhetek neki.

Ahhoz képest hogy a napom szuper volt az elején, a végére azt hittem még is teljesen elromlott. De aztán megjött Lenna, és helyre tett mindent. Persze ugyanúgy sírdogálok egész este, és még mindig nem hiszem el teljesen mi történt. Nagyon fáj és nagyon csalódott vagyok. De estére mégis sikerül egyszer-egyszer elnevetnem magam, sikerül a szüleim szemébe néznem, és bőgés nélkül elmesélnem, hogy mi történt. Amikor megtudják, apa ideges lesz, megakarja verni Josht, de anya leállítja, Lenna a szemembe néz és egyszerre nevetjük el magunkat. A szüleim pedig hülyének néznek, hogy mi olyan vicces azon, hogy pár órája megcsalt a pasim. Őszintén? Nem tudok máshogy gondolni rá, csak viccként. Nem fogok ezen őrlődni hónapokig. Biztos sokáig rossz lesz, és nem leszek mindig nagyon vidám. De miért boruljak teljes önsajnálatba, ha az igazi barátnőm és a szüleim akik szeretnek, itt vannak velem? Lehet, hogy azért sem gondolok rá teljes tragédiaként, mert Joshban nem a személyisége, hanem a kinézete fogott meg. Szerettem őt, nagyon szerettem. De mindig egy kis keserűséget érzetem iránta. Ezt a kapcsolatunk idején teljesen elnyomtam, de most hogy már nem vagyunk együtt és ő teljesen elárult engem, felszínre tört az összes elásott rossz érzés amit iránta éreztem. Most, hogy visszagondolok a régi emlékeimre vele, az elmúlt évre, úgy gondolom sok örömteli percünk volt együtt. Megtanított arra hogy kell szeretni valakit teljes szívedből, még akkor is ha ő nem így érzett irántam. Belül most üres vagyok, mert nem találom a helyét az érzéseimnek. De mégis, ha visszagondolok mindenre, csak ezek a kérdések merülnek fel bennem: Hogy járhattam én ilyen emberrel? Hogy szerethettem egy ilyen embert? Hogy nem állt össze a kép hónapokig?

Lenna kijelenti hogy nem megy el, és ezután még 2 napig nálunk marad. Ez idő alatt legalább 3 kilót szedünk fel, és normális ételt szinte nem is eszünk. Végignézzük az összes filmet, amit itthon találunk, az akciótól a horrorig, kivéve a romantikusokat, mert azokat Lenna megtiltotta. Kicsit újra 14 évesnek érzem magam, mert minden lehetséges módon megpróbálja elterelni a figyelmem. Ami sikerül is neki. Napozunk, aztán kisminkel, ugrálunk az ágyon és felidézzük a régi közös emlékeinket. Medencézünk, elmegyünk vásárolni, és újabb 2 kilóval gazdagodunk a sok fagyitól. Szinte odaköltözik hozzám, néha átruccanunk hozzájuk, pár ruháért, és ilyenkor nagy ívben elkerüljük Sallie és Josh házát, sőt még a környéket is. Egyik nap még egy buliba is elvisz, ahol aztán nem töltünk sok időt, mert az emberek egyáltalán nem szimpatikusak. Mégis ez egy újabb ok a nevetésre. Mikor elmegy, megígéri hogy pár nap múlva újra találkozunk. Nem tartom vissza, neki is van élete. Nagyon sokat köszönhetek neki, és a pár nap alatt annyira feltöltött jókedvvel, hogy amikor elmegy nem esek teljes depresszióba. Rosszabb, mert egyedül maradok, és több időm van gondolkodni, de a 2 emberrel szemben már csak megvetést érzek. Míg Lenna itt volt el vette a telefonom, ugyanis ha Josh felhív én képes lettem volna visszamenni hozzá és még egy esélyt adni neki. De ezt nem engedhettem meg magamnak, és ezt barátnőm is pontosan tudta, így a mobilom nála landolt. Most, hogy a kezemben tartom, rájövök hogy nem is hiányzott. Megnézem a kijelzőt. Sallie számtalanszor hívott és egy üzenet is jött tőle. Nem hívom vissza, de az SMSt elolvasom.
"Jule,
nagyon sajnálom ami történt, én nem ezt akartam. Olyannyira vonz engem Josh, hogy amikor kettesben maradtunk, nem tudtam neki ellen állni. Akarom hogy tudd, nem én kezdeményeztem. De szeretem őt és ő is szeret engem. Tudom. Remélem megérted ezt. Az igaz szerelem útjába nem lehet állni.
Puszi,
Sallie"
A levelet elolvasva csak még szánalmasabbnak érzem Salliet. Még hogy szereti Josht. Mindenkire ezt mondta. Azt pedig hogy Josh szereti őt, teljességgel kizártnak tartom. Nem a féltékenység beszél belőlem. Ha pedig ez mégis igaz lenne, akkor teljesen megérdemlik egymást. Tovább nézelődök a nem fogadott hívások között, és látom hogy Josh is felhívott párszor. Azt hittem nem fog hívni, hiszen csak Sallie jött utánam azon a bizonyos napon, és Joshból kinézném hogy egy félős alak, és még csak fel se hívna. Neki mindegy hogy zárja le a kapcsolatait. Csak legyen vége. Tőle is jött egy üzenet, így azt is megnyitom.
"Julie,
Sallie csak egy hiba volt. Egyáltalán nem szeretem őt.Ráadásul ő mászott rám. Adj még egy esélyt. Hívj vissza!
Josh"
Ez az üzenet pedig bebizonyította amit Sallie SMSe után gondoltam. De nem hívom fel. Miért is hívnám? Megbocsátanék, összejönnénk megint, és aztán újra átvágna. Ha egyszer megtette, megteszi újra. Ráadásul Sallie sem egyszeri eset volt számára. Nem csak egy botlás volt. Ezek után már nem tudok megbocsátani egyiküknek sem. Azonban egy fontos kérdés elé állítottak. Nem akartam bosszút állni egyikükön sem, de Sallie mégis csak a legjobb barátnőm volt és ő most azt hiszi, hogy Josh szereti. De itt van Josh üzenete, ami megmutatja hogy ez egyáltalán nem így van. Ha viszont továbbítom Sallienek akkor meg Josh jár pórul. Ő viszont akármikor el tud csábítani egy másik lányt, így amellett döntök, hogy továbbítom az üzenetet Sallienek. Mellékelek hozzá pár szót:
"Ez az utolsó dolog amit tettem érted. Még mindig biztos vagy Josh érzelmeiben is? Akkor sok sikert."

Kicsit gonosznak érzem magam.

Pár nappal később rájövök, hogy mit találtam nem sokkal ezelőtt. A könyv, Ramon, és az hogy létezik halhatatlanság. Nem elhanyagolható már ez sem az életemben. Arra jutok, hogy nyomozok még egy kicsit. Legalább ez is elvonja a figyelmem. A gépem előtt ülök órákat, de csak legendákat találok emberekről akik elvileg örökké élnek. Semmi konkrét dolgot nem találok, sem a családról, sem Ramonról. Eljátszom a gondolattal, hogy Párizsba menjek, és felkeressem. Ugyanis mikor találkoztunk, azt mondta hogy oda tart. Nem bírom ki, hogy ne gondolkozzak ezen az ötleten többet is a kelleténél. A végére már odáig jutok, hogy eltervezem az egész utazást. Ráadásul maga Párizs is vonz, hiszen nagy álmom válna valóra azzal, ha eljutnék oda. Még ha nem is találnám meg akit keresek, akkor is nagy élmény lenne számomra. Egyedül azonban nem mehetek, a szüleimnek meg nem mondhatom, hogy egy ismeretlen fiút keresnék. Egyetlen ember jut eszembe, akire számíthatok is. Lenna. Azonnal fel is hívom. Megkérem hogy amint tud jöjjön át, mert mutatnom kell neki egy nagyon fontos dolgot.
Nem sokkal később már ott is terem mellettem, és együtt olvasgatjuk a vastag könyvet. Először teljesen hülyének néz, aztán amikor megmutatom neki a bizonyítékot, elámul. Azt hiszi csak kitalált történet, aztán meglátja a képet Romanról. Még mindig nem hiszi el teljesen, de látja a korok különböző írásfajtáját, nyelvezetét, és az utolsó oldalakat amik teljesen a mai stílusjegyeket hordoznak. Nem hisz a szemének. Mégis tudom, hogyha előállok neki az utazással azonnal rábólint. Teljesen elvarázsolja amit lát, izgalomba jön, és persze rögtön megtetszik neki az ötletem. Felelőtlenek vagyunk? Lehet. De ezt a titkot egyikünk sem tudja elásni magában. Meg kell tudnunk az igazat, és ebben már nem tud senki megállítani minket. Miután Lennanal jobb nyomozót nem ismerek, azonnal rááll a témára, és elkezdi kutatni, hol szállhat meg Ramon. Nem telt sok időbe, hogy pár szállodára szűkítse a kört. Én pedig egyszerűen csak lekiáltom apáéknak:
-Szeretnénk Párizsba utazni.

A 2. díjam :')

El sem hiszem, hogy egy új díjjal gazdagodtam. :') Nagyon szépen köszönöm Just me;)-nek. <3

Szabályok:

1) Írj magadról 11 dolgot
2) Válaszolj 11 kérdésre
3) Tegyél fel 11 kérdést
4) Küldd tovább 11 embernek


1.
1. Nagyon sok sorozatot nézek, a héten szinte minden napra jut egy. :D
2. Pénteken utazom ki Németországba, az egyik legjobb barátnőmhöz. Vonattal megyek, izgulok.
3. Félek a kutyáktól, amióta megharapott egy.
4. A bátyám most érettségizik. Sok sikert mindenkinek, aki szintén! :)
5. Sokat olvasok.
6. Nem nagyon szoktam TV-t nézni.
7. Ha valamin meglepődök, csak annyit mondok "tejóéééééég".
8. Elvileg néha elhúzom a mondatok végét. Ez szokta idegesíteni a legjobb barátomat.
9. Nem tudok egyszerre több dologra figyelni.
10. Tegnap a legjobb barátnőmmel kiskutyát mentettünk. Nagyon elhanyagolt volt szegény, elvittük a menhelyre ahol majd gyönyörű kutyuskát varázsolnak belőle. :)
11. Utálom, ha nincs nálam a telefonom. 


2.
1. Milka, vagy Boci?  Csoki-csoki. Nem mondok nemet egyikre sem. 
2. Kedvenc chips? Hagyományos burgonyaszirom *-*
3. Kedvenc üdítő? Leginkább vizet iszom, de imádom a zöld teákat. :)
4. Van tesód? Van, egy vértestvérem és kettő mostohatesóm. De mindegyikükre igaziként gondolok :)
5.Legnagyobb álmod? Eljutni Párizsba, de nagyon szeretnék egy csehszlovák farkaskutyát. 
6.Van valamilyen állatod? Igen, egy papagájom.
7. Miért kezdted el a blogodat? Egy nagyon rendes lány bátorítása miatt kezdtem el, eredetileg csak magamnak írogattam a történetet. :)
8. Kedvenc évszak? Tavasz vagy ősz.
9. Melyik évszakban születtél? Ősszel.
10. Kedvenc dal? Nagyon sok van és állandóan változik. Most talán: 
Fergie - A Little Party Never Killed Nobody (All We Got) feat. Q-Tip & GoonRock
 11. Hány éves vagy? 15. Szeptemberben leszek 16. :)

3.
1. Mi a kedvenc könyved?
2. Mi a beceneved?
3. Ki a legjobb barátnőd?
4. Szereted az iskoládat?
5. Mit fogsz csinálni nyáron?
6. Elviszel Győrbe?
7. Apukád kutyája, ugye, nem vérengző?
8. Hova mész nyaralni?
9. Mi a kedvenc számod?
10. Van mostanában bajod az ihlettel?
11. Imádsz?


4.
Nem nagyon olvasok blogokat, ezért ezt most a legjobb barátnőmnek küldeném tovább. Szeretlek Selena. <3

Chapter 6.

Juliet

A rajz megpillantása után nem tudok ülve maradni. Felpattanok, csak járkálok a házban. Nem tudom, hogy mit gondoljak. Hiszen nem lehet igaz! Ilyenek nem történnek, nem léteznek. A megmagyarázhatatlan dolgok mindig megrémítik az embereket. Nem hiszek bennük. Talán a földönkívüliekben, hiszen annyi bolygó létezik a világegyetemben. De hogy a Földön ilyen dolgok legyenek, az lehetetlen. Olyan mintha egy olyan könyvbe csöppennék, amilyeneket mostanában olvasok. Odakint közben besötétedik, nem érzem magam biztonságban. Úgy sem tudok nyugton maradni, úgyhogy körbejárom a házat, minden ablakot becsukok, lehúzom a redőnyöket. Utálom ha sötétben nincsenek leeresztve. Nyugtalanít. Mostanában túl sok minden nyugtalanít. Nem tudom magam elengedni. Most meg aztán pláne, hogy nem. Persze, hogy a szüleim ma is éjfél körül érnek haza. Egyedül vagyok a nagy házban. Nagy részben elszáll a fáradságom, és az agyam egyfolytában csak jár. Kattog mindenen amit a könyvben olvastam. Ma már nem fogok a végére jutni, de mára ez éppen elég volt a rejtélyekből. Én még azt hittem, hogy valami apróságra bukkantam abban a tóban. Nem tudom hova tenni az egész dolgot. Minden apró neszre felkapom a fejem. Ha a Romanhoz hasonlóakból több van? Vagyis, nem teljesen tudom, hogy mi ő, de nem is kell több annál, mint hogy elvileg halhatatlan. Ha léteznek örökké élő emberek, akkor lehet, hogy minden más lény is létezik, amikről eddig hallottam. Lehet, hogy éppen egy vámpír környékezi a házam, arra várva hogy lecsaphasson. A zárt ajtó nem lehet neki nagy akadály. Ha vérre szomjazik, simán betöri egy perc alatt. Összeborzongok a gondolatra. Hülyeség, lehet hogy épp Roman családja írta az egészet, és róla mintázták az egyik szereplőt. A főszereplőt. Évtizedeken keresztül. Egy ősrégi könyvbe. Még én sem hiszem el, csak áltatom magam.
Két lépés között megtorpanok. Nem megy tovább, nem bírom tovább. Túl sok dolog van egyszerre a fejemben, ráadásul az előbb még majdnem elaludtam ülve, biztos bennem van még az álmosság, csak elfelejtettem. Muszáj aludnom, méghozzá jó sokat. Holnap kitalálom mi legyen. Igen. Holnap mindent megoldok. Joshal is rendezem a kapcsolatunkat, talán megadom neki azt, amire annyira vágyik. Nem lesz különleges, de érte bármit. Kicsit szörnyülködtem a gondolatra.
Lemegyek a konyhába, nagyokat dobbantok, zajt csapok. Gyakran csinálom ezt ha egyedül vagyok otthon, és félek. Mindig azt hiszem, hogyha van valaki a házban ettől majd megijed. Persze, minek ijedne meg. Csak engem nyugtat meg. Idegességemben majdnem elejtem a poharat. Remeg a kezem, a víz hullámzik az üvegben. Nézem egy darabig, elbambulok. Miért nem lehetek láthatatlan? Miért nem lehet csak úgy kitörölni az összes emlékedet, hogy aztán tiszta lappal indulhass? Lenna bezzeg kiugrana a bőréből ha megtudná, hogy mit olvastam az előbb. Mindig óriási rajongója volt ezeknek a természetfeletti dolgoknak. Ha tehetné éjjel-nappal az erdőben mászkálna, megszállottan keresve a farkasembereket és az egyéb lényeket. Órákat tud olvasni, és beszélni erről a témáról, utánanéz, érdeklődik és tanul. Sallie-t nem nagyon érdekli az egész téma. Ezt kőkeményen Len arcába is vágja. Mindig is kicsit kötözködős volt, ha nem nem alakul valami úgy ahogy ő akarja, felkapja a vizet és napokig hozzánk sem szól. Aztán mindig rájön, hogy rajtunk kívül senkire nem számíthat. Senkije sincs. Az emberek nem szeretik az okoskodós jelleme miatt. Talán ezért is lett olyan, amilyen. Egyébként sem jó tanuló, magántanárokhoz jár, de még így sem tudja magát közepesnél feljebb tornászni. Ha valami iránt érdeklődik (ami lássuk be igen ritka, hiszen minden idejét a pasizás tölti ki), akkor sem néz utána. Ha nem kap perceken belül választ, elveti a témát és folytatja mások stírölését. Sokan kérdezhetnék, hogyha így vélekedem Sallieről akkor mégis miért vagyok vele ennyire jóban? Erre még én magam sem találtam meg a választ, és talán soha nem is fogom. Van olyan, hogy egy embert minden hibája és idegesítő szokása ellenére is kedvelsz, szeretsz. Ráadásul nagyon régi barátság a miénk, és nagyon fájna ha megszakadna köztünk a kapcsolat. Még akkor is ha az ő életmódja nem teljesen (vagy inkább semennyire) egyezik az enyémmel. Hiszen senki sem egyforma.
A víz frissítően hat. Ránézek az órára, és mivel már fél 10 körül jár, összeszedem magam és elmegyek lezuhanyozni. Nyaranta mindig hideg vízzel locsolom le magam először, és csak utána váltok át langyosabbra. Jól esik, és állítólag még egészséges is. Miután elkészültem, fogat mostam és a hajam is megszárítottam (a tenger vize mindig kiszárítja), beballagok a szobámba. Kisebb rendetlenség van, összepakolászom a dolgaimat, rendet rakok az íróasztalomon is. A könyvet egyenlőre bedugom az ágyam alá. Ma már nem fogok többet olvasni belőle. Ahogy bedőlök a puha ágyba azonnal rájövök, hogy milyen fáradt voltam még pár órával ezelőtt. Lekapcsolom a villanyt az éjjeliszekrényemen, becsukom a szemem és várom, hogy álom jöjjön a szememre.

Reggel viszonylag korán kelek, és "örömmel" konstatálom, hogy megint nem aludtam ki magam rendesen. Az utóbbi napokban már hozzá szoktam ehhez, úgyhogy viszonylag frissen ébredek. Bár még egy negyed órát forgolódok az ágyban, hátha visszatudok aludni. De sikertelen a próbálkozásom. Felöltözök az itthoni szettbe és a szokásos reggeli rutin után megállapítom, hogy a karikák ellenére elég türhetően nézek ki. Leballagok a lépcsőn, körbenézek, de nem hallok hangokat. A teraszajtó azonban nyitva van, és hirtelen anya nevetésének hangja száll felém. Egy bögre kávéval és egy pirítóssal a kezemben kiballagok a szüleimhez.
-Jó reggelt!
-Neked is! - köszöntenek mosolyogva.
-Mi ez a nagy jókedv? - mosolygok én is. Hajlamos vagyok rá, hogyha valaki vidám, akkor én is az legyek.
-Semmi, csak a tegnap estén nevetünk. A vacsora apád szüleivel elég viccesre sikeredett. - igaz. El is felejtettem, hogy tegnap azért értek haza későn mert a nagyszüleimmel volt találkájuk. Azt tudni kell, hogy apa szülei még mindig nem teljesen fogadták el anyát menyükként. Elég régimódiak, és úgy gondolják, hogy a fiuk nem vele egyenrangú félhez ment hozzá. De lehet, hogy azért is haragszanak, mert amikor megtörtént az esküvő, még alig tudtak valamit anyáról. Apa és ő nem szerettek sokat hazajárni, mert a szülők mindig rossz szemmel nézték a szerelmüket, értelmetlen kérdésekkel és vádakkal bombázták mindkét félt.
-Azt elhiszem. Mikor akarnak meglátogatni legközelebb? - "viccelődök".
-Úgy gondolom, hogy egy ideig még nem látjuk őket errefelé. -  válaszol apa nevetgélve.
Az ember csak ilyen béna dolgokon nevet a családjával, nem? Ők mindent megértenek, és egy csomó bennfentes viccet értékelnek, ami miatt a kívülállók teljesen hülyének néznek.
Miután ki nevetjük magunkat a jobbnál jobb vicceinken, megesszük a reggelit. Örülök, mert jól indul a napom, és általában ilyenkor a befejezés is boldog szokott lenni. Jó kezdet, jó vég.
Miután anyáék elvonulnak, én sem üldögélek ott sokat. Felmegyek a szobámba és gondolkozom hogy mit csináljak ma. Joshal még nem beszéltem, és azon gondolkodom, hogy meglepem. Hátha megenyhül egy kicsit. Szinte biztos vagyok benne hogy otthon lesz, és vagy alszik, vagy valami játékkal játszik az xboxán. Esetleg a haverjai is ott vannak. Régebben rosszul éreztem magam köztük, de mára már megszoktam hogy néha ők is velünk lógnak. Magamra rakok egy halvány sminket, felhúzom a sarum, bepakolom a táskámba a legfontosabb dolgokat, és már indulásra készen is állok. Még beszaladok gyorsan a dolgozószobába és elköszönök anyáéktól. Természetesen megkérdezik, hogy hova igyekszem, de amikor mondom hogy Joshal van találkám, nem is kérdezősködnek többet. Örülök, hogy nem ártják bele magukat túlságosan a szerelmi életembe. Talán apa szülei miatt megtanulták, hogy milyen idegesítő tud lenni. Mindenesetre én kifejezetten szeretem a lazaságukat. Persze a fontos dolgokat mindig megosztom velük, és egy kisebb élménybeszámolót is szoktam nekik tartani Joshról, vagy a vele töltött napról, de semmi több.
Mikor kilépek a házból, hőség fogad. A levegő hirtelen fojtogatóan melegnek tűnik a benti hűvös után. Elhatározom, hogyha már ilyen szép idő van sétálok, hiszen Josh alig lakik messze 3 utcánál. A testmozgás pedig sose árt. Szeretem ezeket a kis utcákat. Szépek a kertek, a házak is gondosak. Viszonylag vagyonos ez a környék, az emberek megengedhetik maguknak a drága virágokat, és kerti kiegészítőket. Néhányan még kertészt is fogadnak. Ha a lustaság fájna... A mi családunk mindig ezek ellen volt. Soha nem volt takarítónk, kertészünk, szakácsunk vagy egyéb emberünk, aki ellátná helyettünk a munkát. Heti egyszer kitakarítani nem túl megerőltető, és azt hiszem a kert rendben tartása sem túl nehéz feladat.
Ahogy sétálgatok és a különböző házak mellett elhaladok, azon gondolkodom hogy milyen szerencsés vagyok.
Néhány kutya megugat a kerítések mögül, és macskák szaladgálnak az úton. Nekem nincs háziállatom. Régebben minden vágyam volt egy pöttöm állat, egy kutya esetleg egy cica. De a szüleim nem voltak kibékülve a szőrős állatokkal, így ez a téma mindig ugyanoda vezetett: nem lesz semmilyen kisállat a házban, és kész. Egy idő után feladtam a próbálkozást, hiszen reménytelen volt. Mégis, amikor elsétálok ezek mellett a házak mellett elfog az érzés, hogy mennyire örülnék még mindig egy kutyusnak. De elvetem az ötletet, hiszen nemsokára érettségi, utána továbbtanulás és egy állatka ellátása nem férne bele az időmbe. Ráadásul ha messzire megyek tanulni, nem biztos hogy tudnám magammal vinni, anyáék pedig biztos nem tűrnék meg maguk mellett.
Joshék utcájába kanyarodva rögtön meglátom az ismerős autót, így azonnal tudom hogy a barátomat otthon fogom találni. A szülei autója természetesen nincs itt, nem is számítottam rá. Joshot elhanyagolták, nem beszélgettek vele soha. Szinte sohasem voltak otthon, ha igen, akkor is ment az állandó veszekedés. A szülők úgy gondolják, hogy a válás ártana a hírnevüknek, így inkább élnek egymás mellett boldogtalanul és állandó viszályok közepette. Előveszem a kulcsom (szerelmem nem rég adta oda) és belecsúsztatom a zárba.  Elfordítom, de nem történik semmi. Lenyomom a kilincset és ekkor veszem észre, hogy az ajtó nyitva van. Josh szobája az emeleten van, és mindig csukva van az ajtaja, így nem is ordítozok hiába. Úgy sem hallana meg. Körbenézek, töltök egy pohár vizet (az út alatt kiszáradtam). A házban katonás rend van, egy ruhadarab sincs szétdobálva, az újságok és könyvek rendezetten a polcon hevernek, a bútorok és a padló csillog, a kanapé makulátlan. Számomra ez érthetetlen. Mi sem élünk rendetlenségben, de ez már szinte túl tiszta.
Josh a csap megnyitására sem jön le. Szerintem ki is rabolhatnák a házat, azt sem hallaná meg. Én mindig nyitott ajtónál ülök a szobámban, az ajtókat kulcsra zárom. A normális emberek ezt csinálják, vagy nem? Én vagyok túl paranoiás? A lépcső (ami olyan nagy mint a filmekben) a bejárati ajtóval szemben helyezkedik el. Fellépkedek rajta, utána balra fordulok, és a baseball játékosokkal teleragasztgatott ajtó felé indulok. Josh nagyon szereti ezt a sportot. Állandóan olyan pulcsikba mászkál, amilyeneket a baseballos srácok hordanak. Csoda hogy nyáron nem veszi fel. De jól áll neki, és engem csak ez érdekel. Nem hallatszik ki semmilyen zaj, amit furcsállok, hiszen ha Josh egyedül van otthon, állandóan üvölt a zene. Vagy a lövöldözés hangját lehet hallani, ami a játékaiból szól. Óvatosan lenyomom a kilincset, nehogy felkeltsem ha esetleg alszik. Szépen lassan benyitok, de hirtelen vissza is rántom azt ajtót. Csak képzelődtem, csak képzelődtem. Ezt kántálom magamban egyfolytában. Csak képzelődtem. De amikor Josh egy szál pokrócban lép ki az ajtón, már tudom hogy nem. Ott volt az ágyban, egy lánnyal, aki nem én vagyok, egy lánnyal aki fontos nekem. A lány pedig egy fiúval aki eddig mindent jelentett az életemben. Naiv voltam. Tudnom kellett volna, hogy Josh nem fogja kibírni egy évig. Csak megakart kapni még egy lányt, hogy újabb strigulát húzhasson a naptárban. De én nem voltam túl könnyűvérű, és ezért idő közben kedvére hancúrozott VELE. A legjobb barátnőmmel. A VOLT legjobb barátnőmmel.
Sallie és Josh? Tökéletesen összeillenek. Mindketten szemétládák, akik a szemembe hazudtak egész idő alatt. Kezd kitisztulni a kép, a kirakós kezd összeállni a fejemben. Josh figyelmeztető pillantásai Saallie felé, a megnyomott "ugye" szó a parton. A napok amikor Josh edzeni, Sallie pedig különtanárhoz megy, és egyikük sem ér rá. Egész végig együtt voltak. A könnyek maguktól törnek ki belőlem, és hirtelen azt sem tudom mit tegyek. Csak állok némán, sírva, legszívesebben pofon vágnám mindkettőjüket és leordítanám a fejüket, utána kirohannék a világból és sírnék az életem végéig. De nem tudom megtenni. Csak sarkon fordulok, leszaladok a lépcsőn, ki a bejárati ajtón, de a sarkon már nem bírom tovább. Összeesek, és csak sírok. 

A legelső díjam :')

Óriási öröm számomra, hogy én is gazdagodtam egy díjjal :) Nagyon köszönöm a legnagyobb segítőmnek támogatómnak és a legjobb barátnőmnek, Selenanak!<3

(http://lovestorywithharrystyles.blogspot.hu/)

Szabályok:

1. Írj magadról tizenöt dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 blognak!

1.

Néha a legnehezebb dolog amikor az embernek magáról kell írnia. De azért megpróbálkozom! :)

1. Soha nem voltam nagy rajongója senkinek és semminek. Nincsenek poszterek a falamon, és néha megkapom a "nem is vagy igazi tini" jelzőt.

2. Imádok olvasni és lustálkodni. Na meg persze enni (de azt ki nem szeret).

3. Nem szeretek sportolni (talán a lustaságomból fakadóan), és ezt nem szeretem magamban, de egyszerűen nem tudom megtalálni a megfelelő mozgást magamnak. :(

4. Van egy papagájom, akit Krumplinak neveztünk el (TUDOM. ne is mondjátok! :D), de nagyon szeretnék egy cicust vagy egy kutyust.

5. Szeretek kertészkedni. Erre nem régiben jöttem rá, és most hogy itt a jó idő, nyugodtan ültetgethetek a kertben.

6. Nagyon várom a nyarat! 

7. A vörös pöttyös könyvek a kedvenceim. Egyszerűen csodásak! <3

8. Legnagyobb álmom, hogy eljussak Párizsba.

9. Szeretem megoldani mások problémáit, és idegesít ha valamire nem tudok megoldást találni.

10. Félek a darazsaktól, a méhektől és jóformán az összes bogártól és rovartól.

11. Szeretem a Pretty Little Lairs-t. A legjobb sorozat, amit valaha láttam <3
12. Még soha nem írtam ennyit dolgot egyszerre magamról. :D
13. Épp a Szent Johanna Gimi utolsó részét olvasom, és nagyon szeretem! <3
14. Épp Ed Sheeran - The A Team című számát hallgatom.
15. Nem sokára matek házit fogok írni. Vár a Pitagorasz-tétel! Hurrá! <3 :) 

2.

1. Ki a kedvenc színészed? A kedvenc színésznőm Amanda Seyfried, színészem pedig Shiloh Fernandez.

2. Szereted Justin Biebert? Meghallagtom a számait (sőt, a legújabbak egész jók), de nem vagyok oda érte.

3. Mi a kedvenc dalod? Mostanában az Ed Sheeran dalok a kedvenceim, de ha nem tőle választok, akkor Neil Finn-től Song of the Lonely Mountain (a Hobbitból). Vagy Sofi de la Torre-tól a Faster (Rubinrot.) Nem tudok dönteni. :((

4. Van különösebb célod az írással kapcsolatban, vagy csak hobbiként foglalkozol vele? Csak hobbiként fogom fel.

5. Mi szeretnél lenni felnőttkorodban? Eddig vonzott az állatorvosság, de szívesen lennék belsőépítész vagy lakberendező is.

6. Ki a példaképed, és miért? Blogírás terén, egyértelműen a legjobb barátnőm, mert ő mindig segít, és 10000 tanácsot ad. Szeretlek Sel, köszönöm. <3
7. Melyik fiút bírod a legjobban a One Direction-ből? Ha muszáj választani akkor Niall.:)
8. Mi jellemzi az öltözködésedet? Próbálok az egyediségre törekedni. :)
9. Kedvenc film? Eredet, Hobbit.
10. Sportolsz valamit? Nem sajnos. :(
11. Kutya vagy macska? Nem tudok dönteni. Mindkettő *-*

3.

1. Melyik nyelvet szereted a legjobban?

2. Mi a kedvenc könyved?

3. Mit csinálsz a szabadidődben?

4. Inkább bent üldögélsz a házban, vagy friss levegőn vagy?

5. Mi a célod az írással?

6. Melyik a kedvenc ételed?

7. Van háziállatod? (milyen?)

8. Melyik a kedvenc évszakod?

9. Szereted Ellie Goulding-ot?

10. Ki a kedvenc előadód?

11. Honnan merítesz ihletet az íráshoz?

:)

4.

Nem olvasok, túl sok blogod így csak két embernek adnám tovább a díjat. Tudom, hogy ez egy "magyar" díj, de ő beszéltél rá a blog megteremtésére. Ezért az egyik akinek tovább adnám Kiki blogja :)
A másik pedig Bende blogja. :) 

Chapter 5.

Juliet

Az a fiú kétség kívül nagyon helyes. Késztetést éreztem, hogy oda menjek, megkérdezzem, hogy honnan jött, hova tart. Sugárzik belőle a nyugalom és a biztonság. Ez az ami megfogott. Mikor ránézek, a teljes szabadság érzése kerít hatalmába. Mintha azt tehetném amit akarok, hiszen ő itt van és véd. Sallie rögtön szemet is vet a jövevényre. Én nem gondolkodom rajta egy percnél tovább, hiszen itt a barátom. De mégis, a pillantásom újra és újra visszatér az arcára, a szemeire. A gyönyörű szemeire. Mi történik velem? Nem szabadna ilyeneket képzelnem egy másik emberről, miközben a szerelmemmel napozok. Ez nem normális, ki kell vernem a fejemből. Barátnőm azonban nem adja fel az álmát, hogy megtudja ki is az idegen. Feltűnően nézi, mintha a srác kicsit zavarba is jönne. Épp rá akarok szólni Sal-re hogy elég legyen, amikor elindul felé. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből. Sallie előveszi a szikrázó, híres mosolyát, amellyel bárkit képes elcsábítani. Az áldozat udvarias mosollyal köszön vissza, de látszik a szándék az arcán, mi szerint legszívesebben hazamenne. Nem csodálom. De ha a kis szőke valamit a fejébe vesz, nem lehet róla lebeszélni. Pár percig csevegnek, amikor hirtelen ketten indulnak el felénk. Nem tudom eldönteni mit érezzek. Legszívesebben nem is foglalkoznék ezzel, csak egy baráttal lettem gazdagabb. A baj csak az, hogy így is kétes érzések vannak bennem. Ha most szépen hazamennék, pár nap alatt elfelejteném az egész incidenst. Így viszont, hogy ide jönnek, talán jóban leszünk, talán Sal új barátja lesz… Nem lesz esélyem nem gondolni rá. Azt sem szeretném ha össze jönne legjobb barátnőmmel, hiszen tudom milyen pasi falóról van szó. A srácok nem véletlen szakítanak vele sorra. Persze van olyan is, mikor Sallie egyszerűen csak megunja a kiszemeltet és szakít vele, még mielőtt komolyra fordulna a kapcsolat. Soha nem bírja 2 hónapnál tovább. Néha úgy érzem fél a kötöttségektől. Szeretne még egy kicsit szabad lenni, de hiányzik neki egy ölelő kéz, aki az esetleges balhéiból szépen kirángatja. Sokszor dicsekedik nekem és Lennéek az újabb hódításairól és egy-éjszakás kalandjairól. Ebből is látszik mennyire az ellentétünk. Az első alkalmat különlegesnek képzelem, egy különleges helyen, megfelelő emberrel. Lenna is hasonlóképp vélekedik a dologról. Sallienek nem számít semmi. Néha rá szeretnék ordítani hogy nézzen magába. De minden hibájával együtt szeretjük, és ez így van rendjén.
Ahogy egyre közelebb érnek, a szívem hevesebben dobog. Mint mikor először csókolóztunk Joshal. Lehet az ember egyszerre két félbe szerelmes? A különbség az, hogy a titokzatos fiú már ránézésre is ezt váltja ki belőlem. De ez nem szerelem. Életemben először látom. Soha nem hittem abban, hogy két fél egy pillantásra egymásba szerethet. De nem söpörhetem véka alá, hogy mennyire vonzódom a pár méterrel előttem járó személyhez. Mikor odaérnek hozzánk, Lenna ijedten pillantgat felém. Tátog valamit, amit nem teljesen értek, de „Mi a baj?”-nak állítom be. Ennyire nyilvánvaló? Josh szerencsére semmit nem vesz észre az egészből. Sallie-vel és (ahogy kiderült) Ramon-nal van elfoglalva. Mostanában úgy érzem, akár el is sétálhatnék, azt sem venné észre. Főleg ha a lányok is velünk vannak. Kicsinek érzem a távolságot köztem és Ramon között. A feszültség egyre csak nő bennem, muszáj hátrébb lépnem. Lenna bíztatóan rám mosolyog. Aztán találkozik a tekintetem a fekete szemmel. A nyugalom elsöprően árad szét bennem. Nem érzem, hogy feszengenem kéne a társaságában, nem érzem hogy bármelyik percben elájulhatok. Mi történt? A barátnőm mosolya ekkora erővel hatott? Vagy Ramon tekintete babonázott meg? Nem érzem magam úgy, mint akit elvarázsoltak. Nem bűvölt el. Csak áll ott, válaszolgat a kérdésekre és néha felnevet. Nem történik semmi. Érzem hogy elfárad a lábam, ezért leülök a homokba. Lenna is mellém telepszik, hallgatja a többiek fecsegését. Soha nem volt társasági ember. Talán még visszahúzódóbb mint én. Kezd hűvös lenni, a vizes bikinimben nem érzem jól magam. Körültekerem magam a strandtörülközőmmel. A szél is fújdogál, egyfolytában a szemembe fújva a mellettem ülő hajzuhatagát. Mindig is felnéztem Lennara. Ő gyönyörű, igazi mediterrán szépség. Sötét haj, barnás bőr (télen is), és különlegesen szép barna szem. Soha sem tudta, de több fiú döglött érte, mint Sallie-ért. Néha féltékenységet látok Sal szemében emiatt. Ő igazi szőke, kék szemmel, és telt idomokkal. Nőies, de nem olyan vékony mint Len. Szépen lassan mindenki leül. Nincs még sötét, a tenger mégis hűsít így a késő délutáni órákban. Ramon pont velem szemben ül le, ezzel megnehezítve a helyzetem, miszerint nem figyelek rá. A telefonomat nyomkodom, ritkán felpillantok. A szemben ülő sokszor pillant a nyakláncomra. Túl sokszor. Miért? Nem lehet olyan ékszerem, mint neki? Zavarja? Kezd idegesítő lenni. Elrejtem az ékszert a törülközőm alá, mire egy aprócska mosolyt fedezek fel Ramon arcán.

Szépen lassan megtudjuk, hogy Párizsba készül, és csak egy kis kiruccanás miatt van itt. Erre Josh rögtön megkérdezi, hogy hol fog megszállni, mert ismeri Párizs legnevesebb szállodáit. Ez elég elkényeztetetten hangzik. De Ramon nem szégyenlős (miért is lenne), elmondja hogy nincs túl sok pénze. Egy kis házban lakik Bourgesben, amit saját maga fizet. A szülei rég meghaltak, ő pedig hamar a saját lábára állt. A gimnázium mellet, még a helyi rendőrségen dolgozik. Persze csak piti ügyeket intézhet, de azt állítja, hogy ez épp elég, hogy eltartsa magát. Irigylem ezeket az embereket. Akik önállóan tudnak élni, nem minden a pénzüktől függ. Nem kéne, de ilyen helyzetekben legszívesebben letagadnám, hogy a szüleim pénzes emberek. Josh arcán viszont meglepettség tükröződik. Ő nem bírná sokáig, ha egyedül maradna. Talán mégis, hiszen a szülei vagyona rá szállna, az pedig majdnem egy életre elég lenne.  

- Mi az? Elvitte a cica a nyelveteket? – ugrat Josh. Aztán én is rájövök, hogy még egy árva szót sem tudtam kinyögni mióta az új fiú velünk van.

- Biztos csak elfáradtak. – vesz védelmébe Ramon. – Mióta vagytok kint a strandon?

- Elég régóta ahhoz, hogy szépen lassan megfagyjak a fürdőruhámban. – mondom én vacogva. Idő közben besötétedett. Igaz, még nincs korom sötét, de mire hazaérek az lesz. A szüleim ugyan nem lesznek otthon, mégsem szeretnék sötétedés után itt maradni. Azt mondják nem biztonságos.

- Igen, én is fázom. És lassan indulnom is kell. Ma még át kell jutnom apához is. – áll mellém Len is, kissé nyafogós hangnemben.

- Akkor ideje indulni. Sallie, te is jössz ugye? – kérdezi Josh kissé megnyomva az „ugye” szót.

- Igen, én is megyek, Örülök a találkozásnak Ramon! Remélem, még látjuk egymást. Meddig maradsz? – kacsint Sallie. Túl flörtölős.

- Én is örültem. Nem hiszem, hogy összefutnánk még. Holnap este indul a gépem. De talán majd legközelebb találkozunk. Ja, és Juliet. Jó a láncod. – ezzel hátat fordít és elmegy. Leblokkolva állok egy pillanatig. A többieknek mintha fel sem tűnt volna a mondat, bár Lenna méreget egy percig, aztán tovább pakolja a cuccát. Miért ennyire érdekes a nyakláncom? Csak egy utcán talált vacak, Ramon mégis azt nézte szinte egész végig.

A nyugtalanság újult erővel tér vissza belém, és hatalmába kerít a mérhetetlen fáradtság érzése is. Hogy tudta kihozni belőlem a laza énem egy idegen ember? Nem volt semmi gondom. Legszívesebben a távolodó alak után szaladnék, belecsimpaszkodnék, és nem engedném el soha, csak örökké legyen ilyen érzésem. De ez nem lehetséges. Egy csoda folytán sikerül összeszednem magam. A kezeim maguktól járnak, nem gondolok semmire, csak pakolok és hallgatom a többieket. Most, hogy már nincs velünk a fiú, Lenna is felenged kicsit. Bár még így is érzek rajta egy kisebb feszültséget. Ő és Josh soha nem jöttek ki jól. Túl ellentétesek a nézeteik, más dolgokat tartanak viccesnek, és nincs közös beszédtémájuk. Ha ketten hagynánk őket, biztos beállna az a dermesztő kínos csend, amitől mindenki retteg. Ráadásul Sallie is nagy változáson megy most keresztül, ami szintén zavaró hatással van ránk. Közben észre veszem hogy három türelmetlen szempár szegeződik rám. Már rég készen vannak, és csak arra várnak, hogy én össze szedjem magam. A bámulástól zavarban vagyok, kapkodni kezdek, elejtem a dolgokat. Ahhoz képest, hogy csak egy törülközőt, papucsot, naptejet és pár ruhadarabot kell összeszednem, örökkévalóságnak tűnik mire kész leszek. Aztán, (a többiek nagy örömére) elindulunk. Beszállunk az autóba. Napközben a bőrülések kellemesen melegek lettek, így már egyáltalán nem fázom. Hazafelé menet eszembe jut a láda és a könyv.  A kíváncsiság megint elfog, és elhatározom, hogy végig olvasom az egész történetet. Egy igazi régiségre bukkantam. A nyugtalanító tényt, hogy az utolsó oldalak mai embertől származhatnak már mélyen elástam magamban. Lehet, hogy csak valaki jegyzetelgetett az üres oldalakra, esetleg elemzést készített a tartalomról. Mindenre van magyarázat, csak meg kell találni. Megígértük Lennek, hogy elvisszük az apukájához, így egy kisebb kerülő utat kellett tennünk. Aztán Sallie is kiszállt a kocsiból egy hangos „Szép estét”-tel. Nem lakunk messze egymástól, de még jó pár perc autóútra van innen a mi lakásunk. Csend telepedik Josh és közém. Túlságosan el vagyok foglalva a gondolataimmal, de ő sem erőlködik a beszélgetéssel. Izgatott vagyok. Ilyen a természetem. Ha valami vágyam van, ha valamit nagyon szeretnék, akkor azt pár napon belül meg kell szereznem, különben beleőrülök. Ez nem jó dolog. Nem szerettem magamban.
Kezd kínossá válni, hogy egyikünk sem szól semmit. Azon gondolkodom, hogy mondanom kéne valamit. De nem jut eszembe semmi. Az agyam lassabban jár a kelleténél. Az utóbbi napokban nem aludtam túl sokat. Ez az este végre nyugalomban fog telni. Csinálok egy limonádét, leülök egy könyvvel a kezemben és korán lefekszem. Hogy milyen könyvet fogok olvasni? Nem is kérdés. A estém tervezgetése közben szépen lassan a házhoz érünk. A tegnap előtti incidens óta nem érzem felhőtlennek a kapcsolatomat Joshal. Mintha még mindig haragudna. Nem mutathatom ki, hogy mennyire elveszetnek érzem magam kettőnkkel kapcsolatban. Próbálok természetesen viselkedni. Húzom egy kicsit az időt az övem kikapcsolásával, elveszem a táskám a hátsó ülésről, ásítok egyet. Rákérdezzek, hogy van e baja velem? Vagy hagyjam annyiban a dolgot? Az idő úgy is el szokta rendezni a dolgokat. Inkább nem mondok semmit. A  Ramonnal töltött este, és az hogy egy másik férfi közelében kényelmetlenül érzem magam, teljesen összezavart. Szeretem Josht, még mindig nagyon szeretem. De nem érzem a szikrát, ami hozzá köt. Ezt csak a fáradságnak tudom be. A kis incidens egy kisebb éket vert közénk, de nem változott semmi. Holnap ugyanolyan boldog leszek, mint két nappal ezelőtt.

- Elég rendes volt ez a fickó. – szólal meg végre a barátom.

- Kedves volt. Bár elég fáradt voltam, nem figyeltem túlságosan rá.

- Nem csodálom. A fél napot odakint töltöttük. Na, húzás befelé, és pihenj le. Rád fér.

Kissé furcsállva ezt a parancsolgató hangnemet, puszit nyomtam a szájára. Megöleltem. Milyen roham tört rám előbb? A nagyképűségével, az egoista hajlamaival együtt szeretem őt. De Josht unottnak láttam. Mintha nem kapta volna meg azt, amire már hosszú ideje vár.

Odabent fullasztó meleg fogad. Érződik, hogy nem voltam itthon, és nem szellőztettem. Hatalmas ásítások közepette nézek körül a konyhában, valami ehető után keresve. Mikor találok egy kis mirelit kaját, bedobom a mikróba és a konyhapulthoz ülök. Anyáék megint későn érnek haza. Mint mindig. Ha valamit utálok a szüleimben akkor ez az. A családi életünk szinte a nullával egyenlő. Késő estig egyedül vagyok a csendes házban, aztán hallom az ajtócsapódást, egy kiabálás miszerint hazaértek. Ennyi a hétköznapi kommunikáció. A hétvégék nyugalmasak, beszélgetéssel és nevetéssel telnek. Önző vagyok, hogy ez nekem kevés? Többet szeretném látni a szüleimet. Amikor az étel elkészül, a készülék sivítása szinte fájdalmasan hasít a levegőbe. A tűzforró tányért egy tálcára teszem egy adag üdítő kíséretében és felbotorkálok a lépcsőn, egészen a gardróbig. Felkapom a könyvet, de olyan nehéznek bizonyul, hogy első próbálkozásra elejtem. Ügyetlenül a hónom alá csapom, egy kézzel egyensúlyozom a tálcát. Az ital egy kicsit félrelöttyen, halk káromkodás hagyja el a számat. Végre épségben a szobámba jutok, és csak a fele üdítőm ömlött ki, így boldogan ülök az íróasztalom felé. Elpakolok minden fölösleges dolgot, hogy ideférjen a kajám és az olvasnivalóm is. Bekapok egy falatot. Hihetetlenül jól esik a szilárd étel, a strandon szinte semmit sem ettünk. Rágás közben kicsapom a könyvet és tanulmányozni kezdem az első oldalt. Először nehezen tudom elolvasni a cifra betűket, de végül hozzászokik a szemem és csak falom az oldalakat. Persze nem megy olyan gyorsan, hiszen a méretes lapok tömve vannak szöveggel. A barnás lapok a könyv vége felé haladva fokozatosan halványulnak, míg nem szinte teljesen világosnak és mainak nem tűnnek. Az első pár oldal egy család történetét mutatja be. A lap közepén egy családfa, amelyik egy bizonyos Dessauge família leszármazottait ábrázolja. A fa ágai egyre jobban kiszélesednek, míg nem az évszámok el nem jutnak a mostani évhez. Kikerekedik a szemem a csodálkozástól és egyre kíváncsibb leszek. Egyre tovább és tovább olvasok, és a történet egyre furcsább és furcsább lesz. Először csak a család életéről olvasok, ami szerint ez a könyv nemzedékről nemzedékre öröklődik, és fog is amíg egy bizonyos titokra teljesen fény nem derül. Tovább olvasva feltűnik egy titokzatos fiú, akibe a család egyik lánya beleszeret. A fiú az évek során azonban egy percet sem öregszik, nem lesz ráncos az arca, nem kezd el hullani a haja, és a fogai is épek a hosszú évek után. Amikor a leány apja felfigyel erre, nyomozni kezd a fiú élete után. Azután, hogy mi volt azelőtt mielőtt megismerték egymást. Találni azonban nem talál semmit, és ez egyre jobban idegesíti. A fiú (talán amiatt mert rájött az apa furcsaságára) tovább áll. Az öreg azonban nem fejezi be a munkálkodást, és egyre több mindent megtud a titokzatos fiúról, és az életéről. Amikor elviszi a halál, a könyvet tovább adja saját fiának. Később már az unokájáé a felelősség. Az egész család erre teszi fel az életét. Idősebbek, fiatalabbak, együtt utazgatnak a sohasem öregedő fiút kutatva. Túl hihetőnek tűnik az egész. Nem. Csak egy sima történet. Egy család írta saját magának, szórakozásképpen. Egy anya mesélte a gyermekeinek, és úgy döntött, hogy leírja a kitaláltakat. Nem lehet igaz, hiszen ilyen dolgok nem léteznek. Nincsenek vámpírok, vérfarkasok és halhatatlanok sem. Viszont a folytatás izgat, de amikor lapozok, nem hiszek a szememnek. Régi, rajzolt kép tárul a szemem elé. A vonások jól kivehetőek, pedig látszik, hogy nem profi műve. Emlékezetből rajzolhatta az illető, de így is tökéletes felismerhető a személy, akit ábrázol. Becsukom a szemem, megdörzsölöm. Biztos csak hallucinálok. Az nem létezik, hogy ő van ott, benne a könyvben. Honnan ismerhették 100 évvel ezelőtt? Lehet, hogy csak egy hasonmás, egy alteregó. Igen, ez a lehetséges magyarázat. De hiába próbálom ezzel nyugtatni magam, tudom, hogy az arc, aki visszanéz rám, nem más mint Ramon.

Ramon

2012. július

Pár nappal a láda visszavétele után úgy döntök, hogy elutazom. Marseilles mellett döntök. Elég messze van tőlem, így nem kell attól tartanom, hogy ha valaki megtalálja, esetleg felismer. Mindenképpen tó mellé szeretnék menni. Ha már úgyis elmegyek, úgy fogom fel az egészet, mint egy nyaralás. Így az is szempont, hogy tengerparthoz közeli városban szálljak meg. Csak pár napra megyek, utána átrepülök Párizsba, hogy megnézzem az ottani állásokat, és ingatlanokat. Régi álmom, hogy ott élhessek. Most, hogy végre elég a félretett pénzem, lehetőségem nyílik rá, hogy meg is valósítsam. Sok felé éltem az évek során, és bár régebben a pénzem megengedte volna, hogy oda költözzek, mégsem vágytam rá soha. Pár évvel ezelőtt viszont, izgatni kezdett a város. Új célommá vált, hogy szerezzek egy házat magamnak. Mindig is a célok kitűzése tartott életben. Ha ez nem lenne, már holtak hevernék valami sírban. Már ha egyáltalán lehetséges lenne. Soha nem gondoltam öngyilkosságra. Nem tartom becsületes dolognak. Te itt hagyod ezt a világot, és talán jobb is lesz. Neked. De a családod? A barátaid? Csak még több szenvedést hagysz hátra nekik. 

A repülőtérre érek, becsekkolok, felszállok a gépre és várom, hogy a célhoz érjek. Nem hosszú az út, a gép pár óra alatt landol is a leszálló pályán. Az utasok kiözönlenek. Szinte mindenkit vár valaki. Családtagok, barátok, munkatársak. Én megszoktam, hogy egyedül vagyok. Az én szeretteim egy idő után mind elhagytak. Régóta nem tudok, vagy inkább nem merek kötődni senkihez. De nekem ez így teljesen megfelel. Éldegélek, nézem ahogy az emberek jönnek-mennek körülöttem. Elköltöznek, gyereket nevelnek, meghalnak.

Taxit hívok. Először elmegyek a szállodába, és csak utána a tóhoz. Kifizetem a fuvart, kipakolom a cuccaim és körbe nézek. Nyugalmas környéknek tűnik. A gyerekek játszadoznak a ragyogó napsütésben, a szüleik kertészkednek. Néhány bikinis nő egy asztal körül ül, koktéllal a kezükben pletykálkodnak. Az szállásom előcsarnokába lépek. Szép tágas terem, a recepciós pulthoz jobbra kell mennem. Szemben a liftek vannak, bal oldalon pedig egy ajándék bolt és pár kanapéból álló beszélgetősarok. Második emeleti szobát kapok. Fel liftezek. Egy kör alakú előszobába érek, amit két hatalmas szárnyas ajtó választ el a folyosótól, amelyből a szobák nyílnak. Az ajtó (ami egy tornacsarnokéra emlékeztet) természetesen el van húzva, gondolom csak a dizájn kedvéért van ott. Az én szobám a folyosó jobb oldalán van. A szobákat kártya nyitja, ez a kulcs az ajtóhoz. Belépek. Szép, rendezett és tiszta látvány fogad. Egy franciaágy terül el középen, balra nézve megpillantom a mosdót, amit rögtön használok is. Az áramot is az ajtó-nyitó kártyával tudom üzemelni. Bedugom a kijelölt helyre. Azonnal felkapcsolódik az összes lámpa, amiket sorra le is kapcsolok, hiszen fölöslegesen égnek. A légkondi is beüzemel, zúgva adja ki magából a hideg levegőt. Megváltásnak érzem, szörnyen meleg nyár az idei. Ledobom a bőröndöm az ágyra. A ládát el sem engedem, minél hamarabb el akarom tüntetni. Nem messze egy tó terül el. Nem véletlen jöttem erre a helyre. Kisétálok az épületből, át egy kis parkon át, és már ott is vagyok a macskaköves járdán, ami körülveszi a nagy vizet. Keresek egy elhagyatott helyet. Egy házzal, vagy inkább villával szemben találok is egyet. Egy gazdag ember saját nyaralójának tűnik, amihez talán hozzátartozik ez a partszakasz is. Lehet hogy külön strandja van? Nem különösebben érdekel, sok ilyen emberrel találkoztam már. Egy szerelmes pár halad el mögöttem, szinte észre sem veszik, hogy itt vagyok. Egymással vannak elfoglalva. A láda markolata már vágja a kezem, és ez emlékezetet arra, hogy miért is jöttem valójában. Egy pillanatig gondolkodok, hogy mit is csináljak, de aztán nem habozok. Elkezdem lengetni a kezem, amelyben a doboz van. Hátra, előre, hátra, előre. Amikor már elég lendületet érzek a karomban, elengedem a tárgyat. Repül a levegőben, még fordul is párat. Aztán a gravitáció érvényesül, és zuhanni kezd. Egyre lejjebb esik, míg nem bele nem csapódik a vízbe, szétfröcskölve maga körül a vizet. Pár pillanatig még lebeg, de aztán szépen lassan elmerül, le teljesen a tó legaljáig, hogy aztán megpihenjen a fenéken. Még egy darabig nézem a felszínt. Végre megszabadultam a múltamtól, a követőimtől, és minden nyomasztó dologtól. Ráadásul arra is büszke vagyok, hogy milyen messzire dobtam. Az utóbbi időben eljárok kondizni, és az erőm ezzel egyre csak növekedik. Az izmaim is szép lassan formálódnak. Sikerül elérnem azt a kidolgozott testalkatot, amire eddig vágytam. Felszabadultság érzése kerít hatalmába. Elhatározom, hogy holnap lemegyek a tengerpartra. Végre tiszta lappal indulhatok.