Chapter 7.

Bocsánat, hogy ilyen sokáig szüneteltettem a blogot. Nem mindig tudok mit írni, nem mindig tudom hogyan folytassam, ezért készüljetek rá, hogy lehet több ilyen lesz. Remélem mindenkinek remekül telt a nyár és a sulikezdés is jól indult. Most pedig akkor jöjjön a rész. :)

Juliet

Hogy mégis mit vártam Sallietől? Hiszen egy elveszett, szürke egér voltam/vagyok és leszek is mindig. Sallie mindig a legnagyobb hangú volt közöttünk, a legközvetlenebb. Nem érdekelte soha semmi, mindig csak a pillanatnak élt. Én midig mindent túl aggódok, túl sokat gondolkozom mindenen. Sallie csak gondol egyet és lép. Most ezt is meglépte. Nem érdekelte, hogy a legjobb barátnőjéről van szó. Egy kicsit számítottam erre. Soha nem tudta elviselni ha valami nem lehetett az övé. Sokszor csapott le a kezünkről fiúkat. Sokszor dühösek és csalódottak voltunk emiatt, de tudtuk hogy Sallienek nincsenek hosszú kapcsolatai, és így legalább mi is megismerkedhettünk az illetővel, aki akkor épp a párját alkotta. Tudtuk hogy nélküle nem ismertünk volna meg senkit, épp ezért nem tartott sokáig a harag ezeknél az alkalmaknál, hiszen ha nincs Sallie akkor Joshsal sem ismerkedtünk volna meg. Ő volt a népszerű lány közöttünk, mi meg a kísérői. Mindig szebbnek gondoltam magamnál. Páran ugyan győzködtek róla, hogy ez nem igaz, de Sallie esetében a kisugárzás számít igazán. Csak rá nézel és egy gyönyörű, életvidám lányt látsz. Hogy mégis mit vártam Joshtól? Josh a menő fiú a sulinkban, a fél iskolával járt már, a hódításairól volt híres és a lányok számáról akikkel lefeküdt. Nem érdekli semmi és senki, mindenkin átgázol a siker érdekében. Mindig is tudtam ezt róla. Amikor elkezdett tetszeni, már akkor is tudtam ezt. Amikor megismerkedtünk, láttam rajta. Csupán egy új kalandot, egy új lányt látott bennem, csak a következő voltam számára a sorban. Mégis, amikor már hónapok óta együtt voltunk, elkezdtem reménykedni. Nem siettetett semmit, nem akart többet, nem erősködött. Szépen lassan beleszerettem, pedig tudtam hogy öntelt és önző. Tudtam, hiszen folyton beszólogatott a számomra fontos embereknek, ráadásul többen figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele. De én sem törődtem senkivel, teljesen elvakultam.
Persze, hogy nem siettetett semmit, hiszen idő közben ott volt neki Sallie, meg ki tudja még kicsoda, akiktől megkapta azt amire vágyott. Hogy miért voltam ennyire vak? Hiszen az utóbbi időben egyre türelmetlenebb és akaratosabb lett. Egy évig képes volt engem szédíteni, csak hogy engem is beírhasson abba a listába, ami a járásunk alatt is egyre növekedett.

Szépen lassan feltápászkodom a földről. Ha már így átvágtak, akkor legalább ne tűnjek szánalmasnak és gyengének. Letörlöm a könnyeim, de teljesen fölösleges, mert újak veszik át a helyüket. Egy ideig senki nem jön utánam. Csak állok és teljesen ostobának érzem magam. Aztán megjelenik Sallie. Rá sem bírok nézni, a régi csodálatot és szeretetet most undor veszi át. Felém fut az utcán, az arca rémült és zavarodott. Látszik rajta, hogy gyorsan kapkodta fel a ruháit, a haja csapzott, a sminkje elkenődött. Amikor közel ér hozzám, meg se szólal. Szerintem ő maga sem tudja mit mondjon. Közelebb lép, kitárja karjait hogy megöleljen.
-Ne érj hozzám. - mondom teljes nyugalomban, amitől még én magam is megijedek. Csodálkozom a higgadtságomon.Mégis mit gondol? A barátom épp vele csal meg, és ezek után majd még ölelgetem, és úgy teszek mintha nem történt volna semmi? Azt gondolja hogy újra legjobb, vagy egyáltalán barátok lehetünk?
-Sajnálom Jule. - ennyi telik tőle. Egy sajnálom.
-Képzelem mennyire. - a hangomból teljes megvetés érződik, és persze ezt Sallie is észre veszi.
-Tudom, hogy egy sajnálom nem hozza rendbe amit tettem. De Jule, hiszen tudod milyen vagyok. Nem tudok ellenállni annak ami nem az enyém, minden áron meg akarom szerezni. Főleg ha fiúról van szó. Josh pedig egy bunkó, ezt te is tudod. Mindenki tudja, hogy csak kihasznált téged. Örülj, hogy megszabadítottalak tőle.
-Te mégis hogy mersz itt állni előttem, és azt mondani hogy örüljek amiért lefeküdtél a barátommal? Mégis hogy mersz egyáltalán hozzám szólni? Tudod Sallie, mindig tudtam hogy egy lotyó vagy, csak eddig nem vettem figyelembe. Mert a barátnőm voltál. De tudod mit? Soha többet nem akarlak látni, nem akarok felőled hallani. Törölj ki minden velem kapcsolatos emléket, mintha nem is léteztem volna, mert én is ezt fogom veled tenni. Számomra nem létezel többé. Soha többé. - a mondandóm végére már nem sírok, azt utolsó szavakat kiabálva vágom a fejéhez.
Büszke vagyok magamra. Végre megmondtam neki mit gondolok, végre kiadhattam azt ami már évek óta gyűlik bennem. Nem akarom elrontani a mondandómat azzal, hogy leállok veszekedni, ezért sarkon fordulok és szépen lassan elsétálok. Sallie párszor még utánam kiált, de úgy teszek mintha meg sem hallanám.
Persze az erős nő szerepét nem tudom sokáig magamon tartani, és amint belépek a kapunkon előtör belőlem a mérhetetlen szomorúság. Mindig azt hittem a szakítást csak eltúlozzák az emberek. Persze, gondoltam hogy fáj és rossz, de a napokig tartó sírást mindig túlzásnak gondoltam. Most, hogy velem is megtörténik, teljesen összetörve érzem magam, és megértem azt, hogy min mennek keresztül. Úgy érzem üres vagyok, és így hogy egyszerre két fontos embert is elvesztettem, mindent duplán nehéznek érzek. Egyik percben Sallie miatt, a másikban pedig Josh miatt sírok. Nem akarok összefutni a szüleimmel, így csak oda vetem hogy haza jöttem, és felszaladok a szobámba. Hallom a "Jól vagy kicsim?" és a "Hogy-hogy ilyen hamar hazaértél?" kérdéseiket, de nincs kedvem válaszolni rájuk. Tudják, hogy nincs minden rendben. Most az egyszer mégis tiszteletben tartják, hogy egyedül szeretnék lenni. Nem jönnek fel hozzám, és nem kezdenek el faggatózni. Ezért most nagyon hálás vagyok. Mégis szeretném, ha valaki itt lenne és csak mellém feküdne éjszaka, és ez a valaki nem más mint Lenna. Már csak ő maradt nekem, és nála jószívűbb és kedvesebb lányt nem ismerek. Rögtön tárcsázom és ő pár másodperc múlva fel is veszi.
-Szia Julie, mi újság?
-Átjönnél? - csak ennyit tudok mondani, és kitör belőlem a zokogás.

Lenna villámgyorsan megérkezik. Anyáék beengedik, és küldenek fel vele egy rakat édességet is. Ők messziről támogatnak. Soha nem leszek elég hálás értük. Amint barátnőm belép a szobámba és rám néz, azonnal leszűri hogy nagy a baj.
-Jesszusom Julie, mi történt? -  gyorsan lerakja a tálcát, amit szorongat, és mellém pattan az ágyra.
Teljesen kétségbeesve néz rám, amin máskor nevetnék, de most nem is emlékszem hogyan kell. Megvárja, míg kicsit lecsillapodom, nem kérdezősködik.
-Megcsalt. Sallievel. - ennyit tudok mondani. Nincs ezen mit ragozni.
Először meg sem szólal. Látom hogy elgondolkodik, grimaszol.
-Micsoda egy .... - mondja a kelleténél kicsit hangosabban. Még sosem hallottam Lennat káromkodni, és annyira meglep, hogy egyszer csak elnevetem magam. Lennaval még a legrosszabb helyzetben is jól tudom magam érezni. Ezt mutatja az is, hogy alig 5 perce van itt és már megnevettet.
-Na látod, nevetsz! De komolyan. Sohasem bírtam Salliet igazán. Persze, a barátnőm volt, de irritáló volt, és nem tudott másról beszélni csak a fiúkról, én meg végig csak azon tudtam gondolkozni, hogy az én barátnőmet mindenki lenézi, és rajtunk kívül mindenki lotyónak tartja. A fiúk is csak ezért "bírták".
Jól esik amit mondd, de azt sem szeretném, hogy csak miattam forduljon Sallie ellen. Elvégre az ő barátnője is, ha még mindig szeretne találkozni vele, én nem tilthatom meg. Természetesen nem is zavar. Attól még hogy én nem szeretném látni, más biztos szívesen barátkozik vele. Ezt el is mondom Lennanak, aki úgy néz rám, mint egy őrültre. Soha nem szerette igazán, és ezek után ő sem látja szívesen. Kétség sem fér hozzá hogy ki az igazi barátnő. Lehet hogy nincs sok belőle. De az a pár aranyat ér. Az én esetemben ez a barátnő Lenna, és remélem hogy mindig velem lesz. Nagyon sokat köszönhetek neki.

Ahhoz képest hogy a napom szuper volt az elején, a végére azt hittem még is teljesen elromlott. De aztán megjött Lenna, és helyre tett mindent. Persze ugyanúgy sírdogálok egész este, és még mindig nem hiszem el teljesen mi történt. Nagyon fáj és nagyon csalódott vagyok. De estére mégis sikerül egyszer-egyszer elnevetnem magam, sikerül a szüleim szemébe néznem, és bőgés nélkül elmesélnem, hogy mi történt. Amikor megtudják, apa ideges lesz, megakarja verni Josht, de anya leállítja, Lenna a szemembe néz és egyszerre nevetjük el magunkat. A szüleim pedig hülyének néznek, hogy mi olyan vicces azon, hogy pár órája megcsalt a pasim. Őszintén? Nem tudok máshogy gondolni rá, csak viccként. Nem fogok ezen őrlődni hónapokig. Biztos sokáig rossz lesz, és nem leszek mindig nagyon vidám. De miért boruljak teljes önsajnálatba, ha az igazi barátnőm és a szüleim akik szeretnek, itt vannak velem? Lehet, hogy azért sem gondolok rá teljes tragédiaként, mert Joshban nem a személyisége, hanem a kinézete fogott meg. Szerettem őt, nagyon szerettem. De mindig egy kis keserűséget érzetem iránta. Ezt a kapcsolatunk idején teljesen elnyomtam, de most hogy már nem vagyunk együtt és ő teljesen elárult engem, felszínre tört az összes elásott rossz érzés amit iránta éreztem. Most, hogy visszagondolok a régi emlékeimre vele, az elmúlt évre, úgy gondolom sok örömteli percünk volt együtt. Megtanított arra hogy kell szeretni valakit teljes szívedből, még akkor is ha ő nem így érzett irántam. Belül most üres vagyok, mert nem találom a helyét az érzéseimnek. De mégis, ha visszagondolok mindenre, csak ezek a kérdések merülnek fel bennem: Hogy járhattam én ilyen emberrel? Hogy szerethettem egy ilyen embert? Hogy nem állt össze a kép hónapokig?

Lenna kijelenti hogy nem megy el, és ezután még 2 napig nálunk marad. Ez idő alatt legalább 3 kilót szedünk fel, és normális ételt szinte nem is eszünk. Végignézzük az összes filmet, amit itthon találunk, az akciótól a horrorig, kivéve a romantikusokat, mert azokat Lenna megtiltotta. Kicsit újra 14 évesnek érzem magam, mert minden lehetséges módon megpróbálja elterelni a figyelmem. Ami sikerül is neki. Napozunk, aztán kisminkel, ugrálunk az ágyon és felidézzük a régi közös emlékeinket. Medencézünk, elmegyünk vásárolni, és újabb 2 kilóval gazdagodunk a sok fagyitól. Szinte odaköltözik hozzám, néha átruccanunk hozzájuk, pár ruháért, és ilyenkor nagy ívben elkerüljük Sallie és Josh házát, sőt még a környéket is. Egyik nap még egy buliba is elvisz, ahol aztán nem töltünk sok időt, mert az emberek egyáltalán nem szimpatikusak. Mégis ez egy újabb ok a nevetésre. Mikor elmegy, megígéri hogy pár nap múlva újra találkozunk. Nem tartom vissza, neki is van élete. Nagyon sokat köszönhetek neki, és a pár nap alatt annyira feltöltött jókedvvel, hogy amikor elmegy nem esek teljes depresszióba. Rosszabb, mert egyedül maradok, és több időm van gondolkodni, de a 2 emberrel szemben már csak megvetést érzek. Míg Lenna itt volt el vette a telefonom, ugyanis ha Josh felhív én képes lettem volna visszamenni hozzá és még egy esélyt adni neki. De ezt nem engedhettem meg magamnak, és ezt barátnőm is pontosan tudta, így a mobilom nála landolt. Most, hogy a kezemben tartom, rájövök hogy nem is hiányzott. Megnézem a kijelzőt. Sallie számtalanszor hívott és egy üzenet is jött tőle. Nem hívom vissza, de az SMSt elolvasom.
"Jule,
nagyon sajnálom ami történt, én nem ezt akartam. Olyannyira vonz engem Josh, hogy amikor kettesben maradtunk, nem tudtam neki ellen állni. Akarom hogy tudd, nem én kezdeményeztem. De szeretem őt és ő is szeret engem. Tudom. Remélem megérted ezt. Az igaz szerelem útjába nem lehet állni.
Puszi,
Sallie"
A levelet elolvasva csak még szánalmasabbnak érzem Salliet. Még hogy szereti Josht. Mindenkire ezt mondta. Azt pedig hogy Josh szereti őt, teljességgel kizártnak tartom. Nem a féltékenység beszél belőlem. Ha pedig ez mégis igaz lenne, akkor teljesen megérdemlik egymást. Tovább nézelődök a nem fogadott hívások között, és látom hogy Josh is felhívott párszor. Azt hittem nem fog hívni, hiszen csak Sallie jött utánam azon a bizonyos napon, és Joshból kinézném hogy egy félős alak, és még csak fel se hívna. Neki mindegy hogy zárja le a kapcsolatait. Csak legyen vége. Tőle is jött egy üzenet, így azt is megnyitom.
"Julie,
Sallie csak egy hiba volt. Egyáltalán nem szeretem őt.Ráadásul ő mászott rám. Adj még egy esélyt. Hívj vissza!
Josh"
Ez az üzenet pedig bebizonyította amit Sallie SMSe után gondoltam. De nem hívom fel. Miért is hívnám? Megbocsátanék, összejönnénk megint, és aztán újra átvágna. Ha egyszer megtette, megteszi újra. Ráadásul Sallie sem egyszeri eset volt számára. Nem csak egy botlás volt. Ezek után már nem tudok megbocsátani egyiküknek sem. Azonban egy fontos kérdés elé állítottak. Nem akartam bosszút állni egyikükön sem, de Sallie mégis csak a legjobb barátnőm volt és ő most azt hiszi, hogy Josh szereti. De itt van Josh üzenete, ami megmutatja hogy ez egyáltalán nem így van. Ha viszont továbbítom Sallienek akkor meg Josh jár pórul. Ő viszont akármikor el tud csábítani egy másik lányt, így amellett döntök, hogy továbbítom az üzenetet Sallienek. Mellékelek hozzá pár szót:
"Ez az utolsó dolog amit tettem érted. Még mindig biztos vagy Josh érzelmeiben is? Akkor sok sikert."

Kicsit gonosznak érzem magam.

Pár nappal később rájövök, hogy mit találtam nem sokkal ezelőtt. A könyv, Ramon, és az hogy létezik halhatatlanság. Nem elhanyagolható már ez sem az életemben. Arra jutok, hogy nyomozok még egy kicsit. Legalább ez is elvonja a figyelmem. A gépem előtt ülök órákat, de csak legendákat találok emberekről akik elvileg örökké élnek. Semmi konkrét dolgot nem találok, sem a családról, sem Ramonról. Eljátszom a gondolattal, hogy Párizsba menjek, és felkeressem. Ugyanis mikor találkoztunk, azt mondta hogy oda tart. Nem bírom ki, hogy ne gondolkozzak ezen az ötleten többet is a kelleténél. A végére már odáig jutok, hogy eltervezem az egész utazást. Ráadásul maga Párizs is vonz, hiszen nagy álmom válna valóra azzal, ha eljutnék oda. Még ha nem is találnám meg akit keresek, akkor is nagy élmény lenne számomra. Egyedül azonban nem mehetek, a szüleimnek meg nem mondhatom, hogy egy ismeretlen fiút keresnék. Egyetlen ember jut eszembe, akire számíthatok is. Lenna. Azonnal fel is hívom. Megkérem hogy amint tud jöjjön át, mert mutatnom kell neki egy nagyon fontos dolgot.
Nem sokkal később már ott is terem mellettem, és együtt olvasgatjuk a vastag könyvet. Először teljesen hülyének néz, aztán amikor megmutatom neki a bizonyítékot, elámul. Azt hiszi csak kitalált történet, aztán meglátja a képet Romanról. Még mindig nem hiszi el teljesen, de látja a korok különböző írásfajtáját, nyelvezetét, és az utolsó oldalakat amik teljesen a mai stílusjegyeket hordoznak. Nem hisz a szemének. Mégis tudom, hogyha előállok neki az utazással azonnal rábólint. Teljesen elvarázsolja amit lát, izgalomba jön, és persze rögtön megtetszik neki az ötletem. Felelőtlenek vagyunk? Lehet. De ezt a titkot egyikünk sem tudja elásni magában. Meg kell tudnunk az igazat, és ebben már nem tud senki megállítani minket. Miután Lennanal jobb nyomozót nem ismerek, azonnal rááll a témára, és elkezdi kutatni, hol szállhat meg Ramon. Nem telt sok időbe, hogy pár szállodára szűkítse a kört. Én pedig egyszerűen csak lekiáltom apáéknak:
-Szeretnénk Párizsba utazni.

A 2. díjam :')

El sem hiszem, hogy egy új díjjal gazdagodtam. :') Nagyon szépen köszönöm Just me;)-nek. <3

Szabályok:

1) Írj magadról 11 dolgot
2) Válaszolj 11 kérdésre
3) Tegyél fel 11 kérdést
4) Küldd tovább 11 embernek


1.
1. Nagyon sok sorozatot nézek, a héten szinte minden napra jut egy. :D
2. Pénteken utazom ki Németországba, az egyik legjobb barátnőmhöz. Vonattal megyek, izgulok.
3. Félek a kutyáktól, amióta megharapott egy.
4. A bátyám most érettségizik. Sok sikert mindenkinek, aki szintén! :)
5. Sokat olvasok.
6. Nem nagyon szoktam TV-t nézni.
7. Ha valamin meglepődök, csak annyit mondok "tejóéééééég".
8. Elvileg néha elhúzom a mondatok végét. Ez szokta idegesíteni a legjobb barátomat.
9. Nem tudok egyszerre több dologra figyelni.
10. Tegnap a legjobb barátnőmmel kiskutyát mentettünk. Nagyon elhanyagolt volt szegény, elvittük a menhelyre ahol majd gyönyörű kutyuskát varázsolnak belőle. :)
11. Utálom, ha nincs nálam a telefonom. 


2.
1. Milka, vagy Boci?  Csoki-csoki. Nem mondok nemet egyikre sem. 
2. Kedvenc chips? Hagyományos burgonyaszirom *-*
3. Kedvenc üdítő? Leginkább vizet iszom, de imádom a zöld teákat. :)
4. Van tesód? Van, egy vértestvérem és kettő mostohatesóm. De mindegyikükre igaziként gondolok :)
5.Legnagyobb álmod? Eljutni Párizsba, de nagyon szeretnék egy csehszlovák farkaskutyát. 
6.Van valamilyen állatod? Igen, egy papagájom.
7. Miért kezdted el a blogodat? Egy nagyon rendes lány bátorítása miatt kezdtem el, eredetileg csak magamnak írogattam a történetet. :)
8. Kedvenc évszak? Tavasz vagy ősz.
9. Melyik évszakban születtél? Ősszel.
10. Kedvenc dal? Nagyon sok van és állandóan változik. Most talán: 
Fergie - A Little Party Never Killed Nobody (All We Got) feat. Q-Tip & GoonRock
 11. Hány éves vagy? 15. Szeptemberben leszek 16. :)

3.
1. Mi a kedvenc könyved?
2. Mi a beceneved?
3. Ki a legjobb barátnőd?
4. Szereted az iskoládat?
5. Mit fogsz csinálni nyáron?
6. Elviszel Győrbe?
7. Apukád kutyája, ugye, nem vérengző?
8. Hova mész nyaralni?
9. Mi a kedvenc számod?
10. Van mostanában bajod az ihlettel?
11. Imádsz?


4.
Nem nagyon olvasok blogokat, ezért ezt most a legjobb barátnőmnek küldeném tovább. Szeretlek Selena. <3

Chapter 6.

Juliet

A rajz megpillantása után nem tudok ülve maradni. Felpattanok, csak járkálok a házban. Nem tudom, hogy mit gondoljak. Hiszen nem lehet igaz! Ilyenek nem történnek, nem léteznek. A megmagyarázhatatlan dolgok mindig megrémítik az embereket. Nem hiszek bennük. Talán a földönkívüliekben, hiszen annyi bolygó létezik a világegyetemben. De hogy a Földön ilyen dolgok legyenek, az lehetetlen. Olyan mintha egy olyan könyvbe csöppennék, amilyeneket mostanában olvasok. Odakint közben besötétedik, nem érzem magam biztonságban. Úgy sem tudok nyugton maradni, úgyhogy körbejárom a házat, minden ablakot becsukok, lehúzom a redőnyöket. Utálom ha sötétben nincsenek leeresztve. Nyugtalanít. Mostanában túl sok minden nyugtalanít. Nem tudom magam elengedni. Most meg aztán pláne, hogy nem. Persze, hogy a szüleim ma is éjfél körül érnek haza. Egyedül vagyok a nagy házban. Nagy részben elszáll a fáradságom, és az agyam egyfolytában csak jár. Kattog mindenen amit a könyvben olvastam. Ma már nem fogok a végére jutni, de mára ez éppen elég volt a rejtélyekből. Én még azt hittem, hogy valami apróságra bukkantam abban a tóban. Nem tudom hova tenni az egész dolgot. Minden apró neszre felkapom a fejem. Ha a Romanhoz hasonlóakból több van? Vagyis, nem teljesen tudom, hogy mi ő, de nem is kell több annál, mint hogy elvileg halhatatlan. Ha léteznek örökké élő emberek, akkor lehet, hogy minden más lény is létezik, amikről eddig hallottam. Lehet, hogy éppen egy vámpír környékezi a házam, arra várva hogy lecsaphasson. A zárt ajtó nem lehet neki nagy akadály. Ha vérre szomjazik, simán betöri egy perc alatt. Összeborzongok a gondolatra. Hülyeség, lehet hogy épp Roman családja írta az egészet, és róla mintázták az egyik szereplőt. A főszereplőt. Évtizedeken keresztül. Egy ősrégi könyvbe. Még én sem hiszem el, csak áltatom magam.
Két lépés között megtorpanok. Nem megy tovább, nem bírom tovább. Túl sok dolog van egyszerre a fejemben, ráadásul az előbb még majdnem elaludtam ülve, biztos bennem van még az álmosság, csak elfelejtettem. Muszáj aludnom, méghozzá jó sokat. Holnap kitalálom mi legyen. Igen. Holnap mindent megoldok. Joshal is rendezem a kapcsolatunkat, talán megadom neki azt, amire annyira vágyik. Nem lesz különleges, de érte bármit. Kicsit szörnyülködtem a gondolatra.
Lemegyek a konyhába, nagyokat dobbantok, zajt csapok. Gyakran csinálom ezt ha egyedül vagyok otthon, és félek. Mindig azt hiszem, hogyha van valaki a házban ettől majd megijed. Persze, minek ijedne meg. Csak engem nyugtat meg. Idegességemben majdnem elejtem a poharat. Remeg a kezem, a víz hullámzik az üvegben. Nézem egy darabig, elbambulok. Miért nem lehetek láthatatlan? Miért nem lehet csak úgy kitörölni az összes emlékedet, hogy aztán tiszta lappal indulhass? Lenna bezzeg kiugrana a bőréből ha megtudná, hogy mit olvastam az előbb. Mindig óriási rajongója volt ezeknek a természetfeletti dolgoknak. Ha tehetné éjjel-nappal az erdőben mászkálna, megszállottan keresve a farkasembereket és az egyéb lényeket. Órákat tud olvasni, és beszélni erről a témáról, utánanéz, érdeklődik és tanul. Sallie-t nem nagyon érdekli az egész téma. Ezt kőkeményen Len arcába is vágja. Mindig is kicsit kötözködős volt, ha nem nem alakul valami úgy ahogy ő akarja, felkapja a vizet és napokig hozzánk sem szól. Aztán mindig rájön, hogy rajtunk kívül senkire nem számíthat. Senkije sincs. Az emberek nem szeretik az okoskodós jelleme miatt. Talán ezért is lett olyan, amilyen. Egyébként sem jó tanuló, magántanárokhoz jár, de még így sem tudja magát közepesnél feljebb tornászni. Ha valami iránt érdeklődik (ami lássuk be igen ritka, hiszen minden idejét a pasizás tölti ki), akkor sem néz utána. Ha nem kap perceken belül választ, elveti a témát és folytatja mások stírölését. Sokan kérdezhetnék, hogyha így vélekedem Sallieről akkor mégis miért vagyok vele ennyire jóban? Erre még én magam sem találtam meg a választ, és talán soha nem is fogom. Van olyan, hogy egy embert minden hibája és idegesítő szokása ellenére is kedvelsz, szeretsz. Ráadásul nagyon régi barátság a miénk, és nagyon fájna ha megszakadna köztünk a kapcsolat. Még akkor is ha az ő életmódja nem teljesen (vagy inkább semennyire) egyezik az enyémmel. Hiszen senki sem egyforma.
A víz frissítően hat. Ránézek az órára, és mivel már fél 10 körül jár, összeszedem magam és elmegyek lezuhanyozni. Nyaranta mindig hideg vízzel locsolom le magam először, és csak utána váltok át langyosabbra. Jól esik, és állítólag még egészséges is. Miután elkészültem, fogat mostam és a hajam is megszárítottam (a tenger vize mindig kiszárítja), beballagok a szobámba. Kisebb rendetlenség van, összepakolászom a dolgaimat, rendet rakok az íróasztalomon is. A könyvet egyenlőre bedugom az ágyam alá. Ma már nem fogok többet olvasni belőle. Ahogy bedőlök a puha ágyba azonnal rájövök, hogy milyen fáradt voltam még pár órával ezelőtt. Lekapcsolom a villanyt az éjjeliszekrényemen, becsukom a szemem és várom, hogy álom jöjjön a szememre.

Reggel viszonylag korán kelek, és "örömmel" konstatálom, hogy megint nem aludtam ki magam rendesen. Az utóbbi napokban már hozzá szoktam ehhez, úgyhogy viszonylag frissen ébredek. Bár még egy negyed órát forgolódok az ágyban, hátha visszatudok aludni. De sikertelen a próbálkozásom. Felöltözök az itthoni szettbe és a szokásos reggeli rutin után megállapítom, hogy a karikák ellenére elég türhetően nézek ki. Leballagok a lépcsőn, körbenézek, de nem hallok hangokat. A teraszajtó azonban nyitva van, és hirtelen anya nevetésének hangja száll felém. Egy bögre kávéval és egy pirítóssal a kezemben kiballagok a szüleimhez.
-Jó reggelt!
-Neked is! - köszöntenek mosolyogva.
-Mi ez a nagy jókedv? - mosolygok én is. Hajlamos vagyok rá, hogyha valaki vidám, akkor én is az legyek.
-Semmi, csak a tegnap estén nevetünk. A vacsora apád szüleivel elég viccesre sikeredett. - igaz. El is felejtettem, hogy tegnap azért értek haza későn mert a nagyszüleimmel volt találkájuk. Azt tudni kell, hogy apa szülei még mindig nem teljesen fogadták el anyát menyükként. Elég régimódiak, és úgy gondolják, hogy a fiuk nem vele egyenrangú félhez ment hozzá. De lehet, hogy azért is haragszanak, mert amikor megtörtént az esküvő, még alig tudtak valamit anyáról. Apa és ő nem szerettek sokat hazajárni, mert a szülők mindig rossz szemmel nézték a szerelmüket, értelmetlen kérdésekkel és vádakkal bombázták mindkét félt.
-Azt elhiszem. Mikor akarnak meglátogatni legközelebb? - "viccelődök".
-Úgy gondolom, hogy egy ideig még nem látjuk őket errefelé. -  válaszol apa nevetgélve.
Az ember csak ilyen béna dolgokon nevet a családjával, nem? Ők mindent megértenek, és egy csomó bennfentes viccet értékelnek, ami miatt a kívülállók teljesen hülyének néznek.
Miután ki nevetjük magunkat a jobbnál jobb vicceinken, megesszük a reggelit. Örülök, mert jól indul a napom, és általában ilyenkor a befejezés is boldog szokott lenni. Jó kezdet, jó vég.
Miután anyáék elvonulnak, én sem üldögélek ott sokat. Felmegyek a szobámba és gondolkozom hogy mit csináljak ma. Joshal még nem beszéltem, és azon gondolkodom, hogy meglepem. Hátha megenyhül egy kicsit. Szinte biztos vagyok benne hogy otthon lesz, és vagy alszik, vagy valami játékkal játszik az xboxán. Esetleg a haverjai is ott vannak. Régebben rosszul éreztem magam köztük, de mára már megszoktam hogy néha ők is velünk lógnak. Magamra rakok egy halvány sminket, felhúzom a sarum, bepakolom a táskámba a legfontosabb dolgokat, és már indulásra készen is állok. Még beszaladok gyorsan a dolgozószobába és elköszönök anyáéktól. Természetesen megkérdezik, hogy hova igyekszem, de amikor mondom hogy Joshal van találkám, nem is kérdezősködnek többet. Örülök, hogy nem ártják bele magukat túlságosan a szerelmi életembe. Talán apa szülei miatt megtanulták, hogy milyen idegesítő tud lenni. Mindenesetre én kifejezetten szeretem a lazaságukat. Persze a fontos dolgokat mindig megosztom velük, és egy kisebb élménybeszámolót is szoktam nekik tartani Joshról, vagy a vele töltött napról, de semmi több.
Mikor kilépek a házból, hőség fogad. A levegő hirtelen fojtogatóan melegnek tűnik a benti hűvös után. Elhatározom, hogyha már ilyen szép idő van sétálok, hiszen Josh alig lakik messze 3 utcánál. A testmozgás pedig sose árt. Szeretem ezeket a kis utcákat. Szépek a kertek, a házak is gondosak. Viszonylag vagyonos ez a környék, az emberek megengedhetik maguknak a drága virágokat, és kerti kiegészítőket. Néhányan még kertészt is fogadnak. Ha a lustaság fájna... A mi családunk mindig ezek ellen volt. Soha nem volt takarítónk, kertészünk, szakácsunk vagy egyéb emberünk, aki ellátná helyettünk a munkát. Heti egyszer kitakarítani nem túl megerőltető, és azt hiszem a kert rendben tartása sem túl nehéz feladat.
Ahogy sétálgatok és a különböző házak mellett elhaladok, azon gondolkodom hogy milyen szerencsés vagyok.
Néhány kutya megugat a kerítések mögül, és macskák szaladgálnak az úton. Nekem nincs háziállatom. Régebben minden vágyam volt egy pöttöm állat, egy kutya esetleg egy cica. De a szüleim nem voltak kibékülve a szőrős állatokkal, így ez a téma mindig ugyanoda vezetett: nem lesz semmilyen kisállat a házban, és kész. Egy idő után feladtam a próbálkozást, hiszen reménytelen volt. Mégis, amikor elsétálok ezek mellett a házak mellett elfog az érzés, hogy mennyire örülnék még mindig egy kutyusnak. De elvetem az ötletet, hiszen nemsokára érettségi, utána továbbtanulás és egy állatka ellátása nem férne bele az időmbe. Ráadásul ha messzire megyek tanulni, nem biztos hogy tudnám magammal vinni, anyáék pedig biztos nem tűrnék meg maguk mellett.
Joshék utcájába kanyarodva rögtön meglátom az ismerős autót, így azonnal tudom hogy a barátomat otthon fogom találni. A szülei autója természetesen nincs itt, nem is számítottam rá. Joshot elhanyagolták, nem beszélgettek vele soha. Szinte sohasem voltak otthon, ha igen, akkor is ment az állandó veszekedés. A szülők úgy gondolják, hogy a válás ártana a hírnevüknek, így inkább élnek egymás mellett boldogtalanul és állandó viszályok közepette. Előveszem a kulcsom (szerelmem nem rég adta oda) és belecsúsztatom a zárba.  Elfordítom, de nem történik semmi. Lenyomom a kilincset és ekkor veszem észre, hogy az ajtó nyitva van. Josh szobája az emeleten van, és mindig csukva van az ajtaja, így nem is ordítozok hiába. Úgy sem hallana meg. Körbenézek, töltök egy pohár vizet (az út alatt kiszáradtam). A házban katonás rend van, egy ruhadarab sincs szétdobálva, az újságok és könyvek rendezetten a polcon hevernek, a bútorok és a padló csillog, a kanapé makulátlan. Számomra ez érthetetlen. Mi sem élünk rendetlenségben, de ez már szinte túl tiszta.
Josh a csap megnyitására sem jön le. Szerintem ki is rabolhatnák a házat, azt sem hallaná meg. Én mindig nyitott ajtónál ülök a szobámban, az ajtókat kulcsra zárom. A normális emberek ezt csinálják, vagy nem? Én vagyok túl paranoiás? A lépcső (ami olyan nagy mint a filmekben) a bejárati ajtóval szemben helyezkedik el. Fellépkedek rajta, utána balra fordulok, és a baseball játékosokkal teleragasztgatott ajtó felé indulok. Josh nagyon szereti ezt a sportot. Állandóan olyan pulcsikba mászkál, amilyeneket a baseballos srácok hordanak. Csoda hogy nyáron nem veszi fel. De jól áll neki, és engem csak ez érdekel. Nem hallatszik ki semmilyen zaj, amit furcsállok, hiszen ha Josh egyedül van otthon, állandóan üvölt a zene. Vagy a lövöldözés hangját lehet hallani, ami a játékaiból szól. Óvatosan lenyomom a kilincset, nehogy felkeltsem ha esetleg alszik. Szépen lassan benyitok, de hirtelen vissza is rántom azt ajtót. Csak képzelődtem, csak képzelődtem. Ezt kántálom magamban egyfolytában. Csak képzelődtem. De amikor Josh egy szál pokrócban lép ki az ajtón, már tudom hogy nem. Ott volt az ágyban, egy lánnyal, aki nem én vagyok, egy lánnyal aki fontos nekem. A lány pedig egy fiúval aki eddig mindent jelentett az életemben. Naiv voltam. Tudnom kellett volna, hogy Josh nem fogja kibírni egy évig. Csak megakart kapni még egy lányt, hogy újabb strigulát húzhasson a naptárban. De én nem voltam túl könnyűvérű, és ezért idő közben kedvére hancúrozott VELE. A legjobb barátnőmmel. A VOLT legjobb barátnőmmel.
Sallie és Josh? Tökéletesen összeillenek. Mindketten szemétládák, akik a szemembe hazudtak egész idő alatt. Kezd kitisztulni a kép, a kirakós kezd összeállni a fejemben. Josh figyelmeztető pillantásai Saallie felé, a megnyomott "ugye" szó a parton. A napok amikor Josh edzeni, Sallie pedig különtanárhoz megy, és egyikük sem ér rá. Egész végig együtt voltak. A könnyek maguktól törnek ki belőlem, és hirtelen azt sem tudom mit tegyek. Csak állok némán, sírva, legszívesebben pofon vágnám mindkettőjüket és leordítanám a fejüket, utána kirohannék a világból és sírnék az életem végéig. De nem tudom megtenni. Csak sarkon fordulok, leszaladok a lépcsőn, ki a bejárati ajtón, de a sarkon már nem bírom tovább. Összeesek, és csak sírok. 

A legelső díjam :')

Óriási öröm számomra, hogy én is gazdagodtam egy díjjal :) Nagyon köszönöm a legnagyobb segítőmnek támogatómnak és a legjobb barátnőmnek, Selenanak!<3

(http://lovestorywithharrystyles.blogspot.hu/)

Szabályok:

1. Írj magadról tizenöt dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 blognak!

1.

Néha a legnehezebb dolog amikor az embernek magáról kell írnia. De azért megpróbálkozom! :)

1. Soha nem voltam nagy rajongója senkinek és semminek. Nincsenek poszterek a falamon, és néha megkapom a "nem is vagy igazi tini" jelzőt.

2. Imádok olvasni és lustálkodni. Na meg persze enni (de azt ki nem szeret).

3. Nem szeretek sportolni (talán a lustaságomból fakadóan), és ezt nem szeretem magamban, de egyszerűen nem tudom megtalálni a megfelelő mozgást magamnak. :(

4. Van egy papagájom, akit Krumplinak neveztünk el (TUDOM. ne is mondjátok! :D), de nagyon szeretnék egy cicust vagy egy kutyust.

5. Szeretek kertészkedni. Erre nem régiben jöttem rá, és most hogy itt a jó idő, nyugodtan ültetgethetek a kertben.

6. Nagyon várom a nyarat! 

7. A vörös pöttyös könyvek a kedvenceim. Egyszerűen csodásak! <3

8. Legnagyobb álmom, hogy eljussak Párizsba.

9. Szeretem megoldani mások problémáit, és idegesít ha valamire nem tudok megoldást találni.

10. Félek a darazsaktól, a méhektől és jóformán az összes bogártól és rovartól.

11. Szeretem a Pretty Little Lairs-t. A legjobb sorozat, amit valaha láttam <3
12. Még soha nem írtam ennyit dolgot egyszerre magamról. :D
13. Épp a Szent Johanna Gimi utolsó részét olvasom, és nagyon szeretem! <3
14. Épp Ed Sheeran - The A Team című számát hallgatom.
15. Nem sokára matek házit fogok írni. Vár a Pitagorasz-tétel! Hurrá! <3 :) 

2.

1. Ki a kedvenc színészed? A kedvenc színésznőm Amanda Seyfried, színészem pedig Shiloh Fernandez.

2. Szereted Justin Biebert? Meghallagtom a számait (sőt, a legújabbak egész jók), de nem vagyok oda érte.

3. Mi a kedvenc dalod? Mostanában az Ed Sheeran dalok a kedvenceim, de ha nem tőle választok, akkor Neil Finn-től Song of the Lonely Mountain (a Hobbitból). Vagy Sofi de la Torre-tól a Faster (Rubinrot.) Nem tudok dönteni. :((

4. Van különösebb célod az írással kapcsolatban, vagy csak hobbiként foglalkozol vele? Csak hobbiként fogom fel.

5. Mi szeretnél lenni felnőttkorodban? Eddig vonzott az állatorvosság, de szívesen lennék belsőépítész vagy lakberendező is.

6. Ki a példaképed, és miért? Blogírás terén, egyértelműen a legjobb barátnőm, mert ő mindig segít, és 10000 tanácsot ad. Szeretlek Sel, köszönöm. <3
7. Melyik fiút bírod a legjobban a One Direction-ből? Ha muszáj választani akkor Niall.:)
8. Mi jellemzi az öltözködésedet? Próbálok az egyediségre törekedni. :)
9. Kedvenc film? Eredet, Hobbit.
10. Sportolsz valamit? Nem sajnos. :(
11. Kutya vagy macska? Nem tudok dönteni. Mindkettő *-*

3.

1. Melyik nyelvet szereted a legjobban?

2. Mi a kedvenc könyved?

3. Mit csinálsz a szabadidődben?

4. Inkább bent üldögélsz a házban, vagy friss levegőn vagy?

5. Mi a célod az írással?

6. Melyik a kedvenc ételed?

7. Van háziállatod? (milyen?)

8. Melyik a kedvenc évszakod?

9. Szereted Ellie Goulding-ot?

10. Ki a kedvenc előadód?

11. Honnan merítesz ihletet az íráshoz?

:)

4.

Nem olvasok, túl sok blogod így csak két embernek adnám tovább a díjat. Tudom, hogy ez egy "magyar" díj, de ő beszéltél rá a blog megteremtésére. Ezért az egyik akinek tovább adnám Kiki blogja :)
A másik pedig Bende blogja. :) 

Chapter 5.

Juliet

Az a fiú kétség kívül nagyon helyes. Késztetést éreztem, hogy oda menjek, megkérdezzem, hogy honnan jött, hova tart. Sugárzik belőle a nyugalom és a biztonság. Ez az ami megfogott. Mikor ránézek, a teljes szabadság érzése kerít hatalmába. Mintha azt tehetném amit akarok, hiszen ő itt van és véd. Sallie rögtön szemet is vet a jövevényre. Én nem gondolkodom rajta egy percnél tovább, hiszen itt a barátom. De mégis, a pillantásom újra és újra visszatér az arcára, a szemeire. A gyönyörű szemeire. Mi történik velem? Nem szabadna ilyeneket képzelnem egy másik emberről, miközben a szerelmemmel napozok. Ez nem normális, ki kell vernem a fejemből. Barátnőm azonban nem adja fel az álmát, hogy megtudja ki is az idegen. Feltűnően nézi, mintha a srác kicsit zavarba is jönne. Épp rá akarok szólni Sal-re hogy elég legyen, amikor elindul felé. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből. Sallie előveszi a szikrázó, híres mosolyát, amellyel bárkit képes elcsábítani. Az áldozat udvarias mosollyal köszön vissza, de látszik a szándék az arcán, mi szerint legszívesebben hazamenne. Nem csodálom. De ha a kis szőke valamit a fejébe vesz, nem lehet róla lebeszélni. Pár percig csevegnek, amikor hirtelen ketten indulnak el felénk. Nem tudom eldönteni mit érezzek. Legszívesebben nem is foglalkoznék ezzel, csak egy baráttal lettem gazdagabb. A baj csak az, hogy így is kétes érzések vannak bennem. Ha most szépen hazamennék, pár nap alatt elfelejteném az egész incidenst. Így viszont, hogy ide jönnek, talán jóban leszünk, talán Sal új barátja lesz… Nem lesz esélyem nem gondolni rá. Azt sem szeretném ha össze jönne legjobb barátnőmmel, hiszen tudom milyen pasi falóról van szó. A srácok nem véletlen szakítanak vele sorra. Persze van olyan is, mikor Sallie egyszerűen csak megunja a kiszemeltet és szakít vele, még mielőtt komolyra fordulna a kapcsolat. Soha nem bírja 2 hónapnál tovább. Néha úgy érzem fél a kötöttségektől. Szeretne még egy kicsit szabad lenni, de hiányzik neki egy ölelő kéz, aki az esetleges balhéiból szépen kirángatja. Sokszor dicsekedik nekem és Lennéek az újabb hódításairól és egy-éjszakás kalandjairól. Ebből is látszik mennyire az ellentétünk. Az első alkalmat különlegesnek képzelem, egy különleges helyen, megfelelő emberrel. Lenna is hasonlóképp vélekedik a dologról. Sallienek nem számít semmi. Néha rá szeretnék ordítani hogy nézzen magába. De minden hibájával együtt szeretjük, és ez így van rendjén.
Ahogy egyre közelebb érnek, a szívem hevesebben dobog. Mint mikor először csókolóztunk Joshal. Lehet az ember egyszerre két félbe szerelmes? A különbség az, hogy a titokzatos fiú már ránézésre is ezt váltja ki belőlem. De ez nem szerelem. Életemben először látom. Soha nem hittem abban, hogy két fél egy pillantásra egymásba szerethet. De nem söpörhetem véka alá, hogy mennyire vonzódom a pár méterrel előttem járó személyhez. Mikor odaérnek hozzánk, Lenna ijedten pillantgat felém. Tátog valamit, amit nem teljesen értek, de „Mi a baj?”-nak állítom be. Ennyire nyilvánvaló? Josh szerencsére semmit nem vesz észre az egészből. Sallie-vel és (ahogy kiderült) Ramon-nal van elfoglalva. Mostanában úgy érzem, akár el is sétálhatnék, azt sem venné észre. Főleg ha a lányok is velünk vannak. Kicsinek érzem a távolságot köztem és Ramon között. A feszültség egyre csak nő bennem, muszáj hátrébb lépnem. Lenna bíztatóan rám mosolyog. Aztán találkozik a tekintetem a fekete szemmel. A nyugalom elsöprően árad szét bennem. Nem érzem, hogy feszengenem kéne a társaságában, nem érzem hogy bármelyik percben elájulhatok. Mi történt? A barátnőm mosolya ekkora erővel hatott? Vagy Ramon tekintete babonázott meg? Nem érzem magam úgy, mint akit elvarázsoltak. Nem bűvölt el. Csak áll ott, válaszolgat a kérdésekre és néha felnevet. Nem történik semmi. Érzem hogy elfárad a lábam, ezért leülök a homokba. Lenna is mellém telepszik, hallgatja a többiek fecsegését. Soha nem volt társasági ember. Talán még visszahúzódóbb mint én. Kezd hűvös lenni, a vizes bikinimben nem érzem jól magam. Körültekerem magam a strandtörülközőmmel. A szél is fújdogál, egyfolytában a szemembe fújva a mellettem ülő hajzuhatagát. Mindig is felnéztem Lennara. Ő gyönyörű, igazi mediterrán szépség. Sötét haj, barnás bőr (télen is), és különlegesen szép barna szem. Soha sem tudta, de több fiú döglött érte, mint Sallie-ért. Néha féltékenységet látok Sal szemében emiatt. Ő igazi szőke, kék szemmel, és telt idomokkal. Nőies, de nem olyan vékony mint Len. Szépen lassan mindenki leül. Nincs még sötét, a tenger mégis hűsít így a késő délutáni órákban. Ramon pont velem szemben ül le, ezzel megnehezítve a helyzetem, miszerint nem figyelek rá. A telefonomat nyomkodom, ritkán felpillantok. A szemben ülő sokszor pillant a nyakláncomra. Túl sokszor. Miért? Nem lehet olyan ékszerem, mint neki? Zavarja? Kezd idegesítő lenni. Elrejtem az ékszert a törülközőm alá, mire egy aprócska mosolyt fedezek fel Ramon arcán.

Szépen lassan megtudjuk, hogy Párizsba készül, és csak egy kis kiruccanás miatt van itt. Erre Josh rögtön megkérdezi, hogy hol fog megszállni, mert ismeri Párizs legnevesebb szállodáit. Ez elég elkényeztetetten hangzik. De Ramon nem szégyenlős (miért is lenne), elmondja hogy nincs túl sok pénze. Egy kis házban lakik Bourgesben, amit saját maga fizet. A szülei rég meghaltak, ő pedig hamar a saját lábára állt. A gimnázium mellet, még a helyi rendőrségen dolgozik. Persze csak piti ügyeket intézhet, de azt állítja, hogy ez épp elég, hogy eltartsa magát. Irigylem ezeket az embereket. Akik önállóan tudnak élni, nem minden a pénzüktől függ. Nem kéne, de ilyen helyzetekben legszívesebben letagadnám, hogy a szüleim pénzes emberek. Josh arcán viszont meglepettség tükröződik. Ő nem bírná sokáig, ha egyedül maradna. Talán mégis, hiszen a szülei vagyona rá szállna, az pedig majdnem egy életre elég lenne.  

- Mi az? Elvitte a cica a nyelveteket? – ugrat Josh. Aztán én is rájövök, hogy még egy árva szót sem tudtam kinyögni mióta az új fiú velünk van.

- Biztos csak elfáradtak. – vesz védelmébe Ramon. – Mióta vagytok kint a strandon?

- Elég régóta ahhoz, hogy szépen lassan megfagyjak a fürdőruhámban. – mondom én vacogva. Idő közben besötétedett. Igaz, még nincs korom sötét, de mire hazaérek az lesz. A szüleim ugyan nem lesznek otthon, mégsem szeretnék sötétedés után itt maradni. Azt mondják nem biztonságos.

- Igen, én is fázom. És lassan indulnom is kell. Ma még át kell jutnom apához is. – áll mellém Len is, kissé nyafogós hangnemben.

- Akkor ideje indulni. Sallie, te is jössz ugye? – kérdezi Josh kissé megnyomva az „ugye” szót.

- Igen, én is megyek, Örülök a találkozásnak Ramon! Remélem, még látjuk egymást. Meddig maradsz? – kacsint Sallie. Túl flörtölős.

- Én is örültem. Nem hiszem, hogy összefutnánk még. Holnap este indul a gépem. De talán majd legközelebb találkozunk. Ja, és Juliet. Jó a láncod. – ezzel hátat fordít és elmegy. Leblokkolva állok egy pillanatig. A többieknek mintha fel sem tűnt volna a mondat, bár Lenna méreget egy percig, aztán tovább pakolja a cuccát. Miért ennyire érdekes a nyakláncom? Csak egy utcán talált vacak, Ramon mégis azt nézte szinte egész végig.

A nyugtalanság újult erővel tér vissza belém, és hatalmába kerít a mérhetetlen fáradtság érzése is. Hogy tudta kihozni belőlem a laza énem egy idegen ember? Nem volt semmi gondom. Legszívesebben a távolodó alak után szaladnék, belecsimpaszkodnék, és nem engedném el soha, csak örökké legyen ilyen érzésem. De ez nem lehetséges. Egy csoda folytán sikerül összeszednem magam. A kezeim maguktól járnak, nem gondolok semmire, csak pakolok és hallgatom a többieket. Most, hogy már nincs velünk a fiú, Lenna is felenged kicsit. Bár még így is érzek rajta egy kisebb feszültséget. Ő és Josh soha nem jöttek ki jól. Túl ellentétesek a nézeteik, más dolgokat tartanak viccesnek, és nincs közös beszédtémájuk. Ha ketten hagynánk őket, biztos beállna az a dermesztő kínos csend, amitől mindenki retteg. Ráadásul Sallie is nagy változáson megy most keresztül, ami szintén zavaró hatással van ránk. Közben észre veszem hogy három türelmetlen szempár szegeződik rám. Már rég készen vannak, és csak arra várnak, hogy én össze szedjem magam. A bámulástól zavarban vagyok, kapkodni kezdek, elejtem a dolgokat. Ahhoz képest, hogy csak egy törülközőt, papucsot, naptejet és pár ruhadarabot kell összeszednem, örökkévalóságnak tűnik mire kész leszek. Aztán, (a többiek nagy örömére) elindulunk. Beszállunk az autóba. Napközben a bőrülések kellemesen melegek lettek, így már egyáltalán nem fázom. Hazafelé menet eszembe jut a láda és a könyv.  A kíváncsiság megint elfog, és elhatározom, hogy végig olvasom az egész történetet. Egy igazi régiségre bukkantam. A nyugtalanító tényt, hogy az utolsó oldalak mai embertől származhatnak már mélyen elástam magamban. Lehet, hogy csak valaki jegyzetelgetett az üres oldalakra, esetleg elemzést készített a tartalomról. Mindenre van magyarázat, csak meg kell találni. Megígértük Lennek, hogy elvisszük az apukájához, így egy kisebb kerülő utat kellett tennünk. Aztán Sallie is kiszállt a kocsiból egy hangos „Szép estét”-tel. Nem lakunk messze egymástól, de még jó pár perc autóútra van innen a mi lakásunk. Csend telepedik Josh és közém. Túlságosan el vagyok foglalva a gondolataimmal, de ő sem erőlködik a beszélgetéssel. Izgatott vagyok. Ilyen a természetem. Ha valami vágyam van, ha valamit nagyon szeretnék, akkor azt pár napon belül meg kell szereznem, különben beleőrülök. Ez nem jó dolog. Nem szerettem magamban.
Kezd kínossá válni, hogy egyikünk sem szól semmit. Azon gondolkodom, hogy mondanom kéne valamit. De nem jut eszembe semmi. Az agyam lassabban jár a kelleténél. Az utóbbi napokban nem aludtam túl sokat. Ez az este végre nyugalomban fog telni. Csinálok egy limonádét, leülök egy könyvvel a kezemben és korán lefekszem. Hogy milyen könyvet fogok olvasni? Nem is kérdés. A estém tervezgetése közben szépen lassan a házhoz érünk. A tegnap előtti incidens óta nem érzem felhőtlennek a kapcsolatomat Joshal. Mintha még mindig haragudna. Nem mutathatom ki, hogy mennyire elveszetnek érzem magam kettőnkkel kapcsolatban. Próbálok természetesen viselkedni. Húzom egy kicsit az időt az övem kikapcsolásával, elveszem a táskám a hátsó ülésről, ásítok egyet. Rákérdezzek, hogy van e baja velem? Vagy hagyjam annyiban a dolgot? Az idő úgy is el szokta rendezni a dolgokat. Inkább nem mondok semmit. A  Ramonnal töltött este, és az hogy egy másik férfi közelében kényelmetlenül érzem magam, teljesen összezavart. Szeretem Josht, még mindig nagyon szeretem. De nem érzem a szikrát, ami hozzá köt. Ezt csak a fáradságnak tudom be. A kis incidens egy kisebb éket vert közénk, de nem változott semmi. Holnap ugyanolyan boldog leszek, mint két nappal ezelőtt.

- Elég rendes volt ez a fickó. – szólal meg végre a barátom.

- Kedves volt. Bár elég fáradt voltam, nem figyeltem túlságosan rá.

- Nem csodálom. A fél napot odakint töltöttük. Na, húzás befelé, és pihenj le. Rád fér.

Kissé furcsállva ezt a parancsolgató hangnemet, puszit nyomtam a szájára. Megöleltem. Milyen roham tört rám előbb? A nagyképűségével, az egoista hajlamaival együtt szeretem őt. De Josht unottnak láttam. Mintha nem kapta volna meg azt, amire már hosszú ideje vár.

Odabent fullasztó meleg fogad. Érződik, hogy nem voltam itthon, és nem szellőztettem. Hatalmas ásítások közepette nézek körül a konyhában, valami ehető után keresve. Mikor találok egy kis mirelit kaját, bedobom a mikróba és a konyhapulthoz ülök. Anyáék megint későn érnek haza. Mint mindig. Ha valamit utálok a szüleimben akkor ez az. A családi életünk szinte a nullával egyenlő. Késő estig egyedül vagyok a csendes házban, aztán hallom az ajtócsapódást, egy kiabálás miszerint hazaértek. Ennyi a hétköznapi kommunikáció. A hétvégék nyugalmasak, beszélgetéssel és nevetéssel telnek. Önző vagyok, hogy ez nekem kevés? Többet szeretném látni a szüleimet. Amikor az étel elkészül, a készülék sivítása szinte fájdalmasan hasít a levegőbe. A tűzforró tányért egy tálcára teszem egy adag üdítő kíséretében és felbotorkálok a lépcsőn, egészen a gardróbig. Felkapom a könyvet, de olyan nehéznek bizonyul, hogy első próbálkozásra elejtem. Ügyetlenül a hónom alá csapom, egy kézzel egyensúlyozom a tálcát. Az ital egy kicsit félrelöttyen, halk káromkodás hagyja el a számat. Végre épségben a szobámba jutok, és csak a fele üdítőm ömlött ki, így boldogan ülök az íróasztalom felé. Elpakolok minden fölösleges dolgot, hogy ideférjen a kajám és az olvasnivalóm is. Bekapok egy falatot. Hihetetlenül jól esik a szilárd étel, a strandon szinte semmit sem ettünk. Rágás közben kicsapom a könyvet és tanulmányozni kezdem az első oldalt. Először nehezen tudom elolvasni a cifra betűket, de végül hozzászokik a szemem és csak falom az oldalakat. Persze nem megy olyan gyorsan, hiszen a méretes lapok tömve vannak szöveggel. A barnás lapok a könyv vége felé haladva fokozatosan halványulnak, míg nem szinte teljesen világosnak és mainak nem tűnnek. Az első pár oldal egy család történetét mutatja be. A lap közepén egy családfa, amelyik egy bizonyos Dessauge família leszármazottait ábrázolja. A fa ágai egyre jobban kiszélesednek, míg nem az évszámok el nem jutnak a mostani évhez. Kikerekedik a szemem a csodálkozástól és egyre kíváncsibb leszek. Egyre tovább és tovább olvasok, és a történet egyre furcsább és furcsább lesz. Először csak a család életéről olvasok, ami szerint ez a könyv nemzedékről nemzedékre öröklődik, és fog is amíg egy bizonyos titokra teljesen fény nem derül. Tovább olvasva feltűnik egy titokzatos fiú, akibe a család egyik lánya beleszeret. A fiú az évek során azonban egy percet sem öregszik, nem lesz ráncos az arca, nem kezd el hullani a haja, és a fogai is épek a hosszú évek után. Amikor a leány apja felfigyel erre, nyomozni kezd a fiú élete után. Azután, hogy mi volt azelőtt mielőtt megismerték egymást. Találni azonban nem talál semmit, és ez egyre jobban idegesíti. A fiú (talán amiatt mert rájött az apa furcsaságára) tovább áll. Az öreg azonban nem fejezi be a munkálkodást, és egyre több mindent megtud a titokzatos fiúról, és az életéről. Amikor elviszi a halál, a könyvet tovább adja saját fiának. Később már az unokájáé a felelősség. Az egész család erre teszi fel az életét. Idősebbek, fiatalabbak, együtt utazgatnak a sohasem öregedő fiút kutatva. Túl hihetőnek tűnik az egész. Nem. Csak egy sima történet. Egy család írta saját magának, szórakozásképpen. Egy anya mesélte a gyermekeinek, és úgy döntött, hogy leírja a kitaláltakat. Nem lehet igaz, hiszen ilyen dolgok nem léteznek. Nincsenek vámpírok, vérfarkasok és halhatatlanok sem. Viszont a folytatás izgat, de amikor lapozok, nem hiszek a szememnek. Régi, rajzolt kép tárul a szemem elé. A vonások jól kivehetőek, pedig látszik, hogy nem profi műve. Emlékezetből rajzolhatta az illető, de így is tökéletes felismerhető a személy, akit ábrázol. Becsukom a szemem, megdörzsölöm. Biztos csak hallucinálok. Az nem létezik, hogy ő van ott, benne a könyvben. Honnan ismerhették 100 évvel ezelőtt? Lehet, hogy csak egy hasonmás, egy alteregó. Igen, ez a lehetséges magyarázat. De hiába próbálom ezzel nyugtatni magam, tudom, hogy az arc, aki visszanéz rám, nem más mint Ramon.

Ramon

2012. július

Pár nappal a láda visszavétele után úgy döntök, hogy elutazom. Marseilles mellett döntök. Elég messze van tőlem, így nem kell attól tartanom, hogy ha valaki megtalálja, esetleg felismer. Mindenképpen tó mellé szeretnék menni. Ha már úgyis elmegyek, úgy fogom fel az egészet, mint egy nyaralás. Így az is szempont, hogy tengerparthoz közeli városban szálljak meg. Csak pár napra megyek, utána átrepülök Párizsba, hogy megnézzem az ottani állásokat, és ingatlanokat. Régi álmom, hogy ott élhessek. Most, hogy végre elég a félretett pénzem, lehetőségem nyílik rá, hogy meg is valósítsam. Sok felé éltem az évek során, és bár régebben a pénzem megengedte volna, hogy oda költözzek, mégsem vágytam rá soha. Pár évvel ezelőtt viszont, izgatni kezdett a város. Új célommá vált, hogy szerezzek egy házat magamnak. Mindig is a célok kitűzése tartott életben. Ha ez nem lenne, már holtak hevernék valami sírban. Már ha egyáltalán lehetséges lenne. Soha nem gondoltam öngyilkosságra. Nem tartom becsületes dolognak. Te itt hagyod ezt a világot, és talán jobb is lesz. Neked. De a családod? A barátaid? Csak még több szenvedést hagysz hátra nekik. 

A repülőtérre érek, becsekkolok, felszállok a gépre és várom, hogy a célhoz érjek. Nem hosszú az út, a gép pár óra alatt landol is a leszálló pályán. Az utasok kiözönlenek. Szinte mindenkit vár valaki. Családtagok, barátok, munkatársak. Én megszoktam, hogy egyedül vagyok. Az én szeretteim egy idő után mind elhagytak. Régóta nem tudok, vagy inkább nem merek kötődni senkihez. De nekem ez így teljesen megfelel. Éldegélek, nézem ahogy az emberek jönnek-mennek körülöttem. Elköltöznek, gyereket nevelnek, meghalnak.

Taxit hívok. Először elmegyek a szállodába, és csak utána a tóhoz. Kifizetem a fuvart, kipakolom a cuccaim és körbe nézek. Nyugalmas környéknek tűnik. A gyerekek játszadoznak a ragyogó napsütésben, a szüleik kertészkednek. Néhány bikinis nő egy asztal körül ül, koktéllal a kezükben pletykálkodnak. Az szállásom előcsarnokába lépek. Szép tágas terem, a recepciós pulthoz jobbra kell mennem. Szemben a liftek vannak, bal oldalon pedig egy ajándék bolt és pár kanapéból álló beszélgetősarok. Második emeleti szobát kapok. Fel liftezek. Egy kör alakú előszobába érek, amit két hatalmas szárnyas ajtó választ el a folyosótól, amelyből a szobák nyílnak. Az ajtó (ami egy tornacsarnokéra emlékeztet) természetesen el van húzva, gondolom csak a dizájn kedvéért van ott. Az én szobám a folyosó jobb oldalán van. A szobákat kártya nyitja, ez a kulcs az ajtóhoz. Belépek. Szép, rendezett és tiszta látvány fogad. Egy franciaágy terül el középen, balra nézve megpillantom a mosdót, amit rögtön használok is. Az áramot is az ajtó-nyitó kártyával tudom üzemelni. Bedugom a kijelölt helyre. Azonnal felkapcsolódik az összes lámpa, amiket sorra le is kapcsolok, hiszen fölöslegesen égnek. A légkondi is beüzemel, zúgva adja ki magából a hideg levegőt. Megváltásnak érzem, szörnyen meleg nyár az idei. Ledobom a bőröndöm az ágyra. A ládát el sem engedem, minél hamarabb el akarom tüntetni. Nem messze egy tó terül el. Nem véletlen jöttem erre a helyre. Kisétálok az épületből, át egy kis parkon át, és már ott is vagyok a macskaköves járdán, ami körülveszi a nagy vizet. Keresek egy elhagyatott helyet. Egy házzal, vagy inkább villával szemben találok is egyet. Egy gazdag ember saját nyaralójának tűnik, amihez talán hozzátartozik ez a partszakasz is. Lehet hogy külön strandja van? Nem különösebben érdekel, sok ilyen emberrel találkoztam már. Egy szerelmes pár halad el mögöttem, szinte észre sem veszik, hogy itt vagyok. Egymással vannak elfoglalva. A láda markolata már vágja a kezem, és ez emlékezetet arra, hogy miért is jöttem valójában. Egy pillanatig gondolkodok, hogy mit is csináljak, de aztán nem habozok. Elkezdem lengetni a kezem, amelyben a doboz van. Hátra, előre, hátra, előre. Amikor már elég lendületet érzek a karomban, elengedem a tárgyat. Repül a levegőben, még fordul is párat. Aztán a gravitáció érvényesül, és zuhanni kezd. Egyre lejjebb esik, míg nem bele nem csapódik a vízbe, szétfröcskölve maga körül a vizet. Pár pillanatig még lebeg, de aztán szépen lassan elmerül, le teljesen a tó legaljáig, hogy aztán megpihenjen a fenéken. Még egy darabig nézem a felszínt. Végre megszabadultam a múltamtól, a követőimtől, és minden nyomasztó dologtól. Ráadásul arra is büszke vagyok, hogy milyen messzire dobtam. Az utóbbi időben eljárok kondizni, és az erőm ezzel egyre csak növekedik. Az izmaim is szép lassan formálódnak. Sikerül elérnem azt a kidolgozott testalkatot, amire eddig vágytam. Felszabadultság érzése kerít hatalmába. Elhatározom, hogy holnap lemegyek a tengerpartra. Végre tiszta lappal indulhatok.

Chapter 4.

Ramon

2012. július

Pár éve jöttem rá, hogy valaki, vagy inkább valakik, figyelnek. Pontosabban egy család, amelyik rájött a dologra. Folyton a nyomomban járnak, a világon bárhova mehetek, a sarkamban vannak. A legszebb, hogy nem is próbálkoznak elkerülni a feltűnést. Még a sarki boltba is lejönnek utánam, egyfolytában bámulnak. Nem is tesznek úgy, mintha vásárolnának. Egyszerűen csak megállnak az ajtóban és várnak. Rám várnak. Lehet, hogy csak ezzel akarják tudatni velem, hogy előttük nem titkolózhatok. De lehet, hogy csak ők is arra vágynak, ami nekem megvan. Mikor először kezdett el követni valaki, bepánikoltam. 

16 éves voltam, és egy buliból indultam hazafelé. Már az utcánkban jártam, amikor arra eszméltem, hogy az egyik srác, azóta követ, amióta elindultam. Gyorsabban kezdtem el sétálni, a végére már futásnak eredtem. A titokzatos alak nem gyorsított, komótosan követett. Mint aki egész életében ráér. Gyorsan nyitottam ki a ház ajtaját, és mikor már biztonságban voltam bent, csak akkor néztem meg jobban az illetőt. Férfiasabb volt nálam, ám nem volt sokkal idősebb. Talán 25 éves lehetett. Sokatmondó tekintettel fürkészett, de nem mondott semmit. Csak állt a ház előtt, és figyelt. Nem tudtam, hogy mikor fog eltűnni. Gondoltam, ha rájön, hogy már nem tud kirabolni, vagy akármi is volt a célja, akkor elmegy. Nem különösebben érdekelt. Reggel aztán, új arcot láttam. Az utcánkba új lakosok költöztek, és amint én kiléptem a bejárati ajtón, azonnal nyílt a szomszéd ajtaja is. Csak véletlen egybeesésnek gondoltam, most már tudom, hogy nem az. Az iskola felé vettem az irányt, és a mögöttem jövő is. Talán csak egy új tanuló jött a városba.

- Te is a helyi gimnáziumba jársz? - kérdeztem meg hirtelen felindulásból. Ki tudja? Lehet hogy az osztálytársam lesz. De nem lett az. Választ nem kaptam a kérdésemre, így csak baktattam tovább. Az iskola előtti lépcsőn megpróbáltam bevárni a srácot, (aki egyébként sokkal fiatalabb volt, mint az előző esti, talán 17 éves lehetett) de csak megállt, és ugyanazt az arckifejezést öltötte magára, mint az esti személy. Nem értettem. Innentől kezdve állandó követőim akadtak. 

Lassan megismerem az összes arcot. Az évek alatt teljesen megszokom, semmibe veszem őket. Néha hagynak egy kis szünetet nekem, vagy csak hirtelen ötlettől vezérelve elrejtőznek. Nem érdekel. Amint belépek az iskolába, vagy a házba, nem tehetnek semmit. Oda nem jöhetnek utánam. A ház egyik felén a redőnyök mindig lehúzva maradnak. A szomszédjaim ugyanis nem csak az utcán kíváncsiak rám. Most, hogy már egy éve nem járok iskolába, enyhén zavaróbbak az árnyékaim. Aztán egy szép napon, gyanakodni kezdek. Kezd összeállni a kép, hogy vajon miért követhetnek. A sokatmondó tekintetük, a kezükben lévő jegyzettömb. Mintha egy most felfedezett fajt figyelnének meg. Rájöttek a féltve őrzött titokra. Egészen biztos. Aztán egy nap, hirtelen eltűnik az egyik nyakláncom. Nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Kettő van belőle, mégis nyugtalanít az eset. Felhúzom a redőnyt, és átkémlelek a mellettem lévő házba. Most az egyszer én figyelem őket, és nem ők engem. Láttam, ahogy a fiatalabbik fiú nézegeti a láncot, majd egy rajzot készít róla. Egy vastag könyv lapjaira még írkál pár sort, majd hirtelen felém néz. Én gyorsan leguggolok, majd leeresztem a redőnyt. Innentől kezdve biztos vagyok benne, hogy tudják. Tudják azt, amit nem kéne. Elvették a nyakláncom. Az a könyv pedig, olyan vastag volt, hogy egy ember egész élete is beleférne. Régi volt, nagyon régi. Ez pedig egyáltalán nem tetszett.

Miután rájövök, hogy soha nem rázhatom le őket, elkezdek én is nyomozni egy kicsit. Rájövök, hogy kik ők, mivel foglalkoznak, milyen a családfájuk. Mindent kiderítek. Ismerem őket. Mindig is éreztem, hogy nem véletlen egybeesésről van szó. Nagyon régen találkoztam a család egyik lány tagjával. Az apa gyanakodni kezdett rám, és megfogadta, hogy nyomoz utánam. Ezek szerint, mozgósította az egész famíliát. Nem csak ők figyelnek engem, hanem én is őket. Erre szépen lassan ők rájönnek, ugyanis kezdenek egyre jobban elzárkózni. Nemsokára már csak pár naponta követnek, és a vastag könyvet sem látom minden nap. Ez megnyugtat. De nem sokáig pihenhetek. Egyik nap, mikor épp én figyelem őket az ablakomból, a könyv újra előkerül. Új gondolatok azonban nem kerülnek bele, csak átlapozzák. Aztán egy ládát vesznek elő. Az a apám ládája. Honnan szerezték? A motívumok hasonlítanak a nyakláncomon lévőkre. Biztos vagyok benne, hogy az az enyém. Belerakják a könyvet. A lakatot rázárják és mindenestül lerakják a földre. A szoba ajtaját kulcsra zárják, és innentől kezdve egyszer sem látom őket a helységben. Nem is követnek többé. Nálam viszont itt telik be a pohár. Ezek az emberek, már kétszer loptak tőlem, és majdnem biztos vagyok benne, hogy az életem is ott van a dobozban. Nem hiszem, hogy ez elfogadott lenne az országban. Feljelenteni ugyan nem fogom őket, de az biztos, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Ha ők lophatnak tőlem, akkor én is elvehetek pár dolgot az ő házukból.

Amikor a terv kész lett, már nem számít semmi más. Csak a megfelelő pillanatra várok. Nem telik bele pár napba, amikor eljön az időm. A család elutazik. Talán nyaralni mennek, vagy csak kempingezni. A lényeg, hogy bőröndöket húznak maguk után. Elmennek, és ez nekem épp elég. Az indulásuk után várok még pár órát, nehogy visszaforduljanak valamiért. Amikor már úgy gondolom, hogy elég ideje elhagyták a házat, felkészülök az akcióra. Sötétedés után, kilépek a házból, és átlopakodok a szomszédba. Az épület még mindig üresen áll. Mosolyra húzom a számat. Végre visszaadhatom a sok évnyi magánélet nélküli létet. Megkeserülik. Azt nem értem ugyan, hogy velem mi történik. Mindig megbízható és segítőkész próbálok lenni. Sohasem keveredek rossz dolgokba, nem is szabad. Segítenem kell az embereknek, ez a feladatom. Ők azonban átléptek minden határt, és az hogy visszaadom amit tőlük kaptam, nem számít bűnnek. Ezzel a gondolattal le is zárom a magamban folyó vitát és a szomszéd házra koncentrálok.

A hátsó ajtó üvegből van. Egy laza mozdulattal betöröm. A kezemnek nem lesz nagy baja. Bemászok a házba. A riasztó nem indult el. Lehet, hogy be se kapcsolták. Túlságosan megkönnyítik a dolgot. Körbenézek odabent. Semmi értékeset nem látok a TV-n kívül. Azt pedig nem áll szándékomban magammal vinni. Végig nézem az összes szobát. Semmi érdekeset nem találok. Olyan, mint egy normális, családi ház, amiben normális emberek laknak. Csak én tudom róluk, hogy nem azok. Egy zárt ajtóra bukkanok. Ez az a szoba. Hirtelen ötletem támad. Elveszem tőlük azt, ami az enyém. Csak vissza veszem. Az ajtó kinyitása nem akadály. Hamar bent állok a szobában. Körbenézek. Dolgozó szobának tűnik. Egy íróasztal van bent, könyvek, távcsövek, számítógép. A helység tágas. Dohos szag terjeng, jelezve, hogy régen szellőztettek.  Bőr fotel terpeszkedik el a szoba egyik sarkában. A másik sarokba pillantok, és megtalálom amit kerestem. Ott volt a nagypapám réges-régi utazóládája. A kedvenc tárgyam ezen a világon, és ellopták tőlem. Most végre visszaszerzem. Mielőtt bármit is elviszek volna, kitéptek egy lapot az egyik könyv elejéből és egy szót írok rá. 

"Köszönöm."

 Tudni fogják mit jelent, és hogy ki írta. Felkapom a dobozt és kimászok a teraszajtón. Mikor hazaérek, megbizonyosodok róla, hogy mit tartalmaz a könyv, és igazam van. Azt is elhatározom, hogy mit fogok tenni ezekkel a holmikkal, de ahhoz ki kell várnom a holnapot. Aztán eszembe jut a nyaklánc. Nincs a könyvben. Jobban körül kellett volna néznem! De már nem megyek vissza.

Juliet

Az első gondolatom az, hogy ez nem lehet. Nem lehet, hogy lepattintottam a barátomat, és elhajtottam a barátnőimet a láda miatt. Mégis mit gondoltam? Manók szöknek a fejem felé? Ostoba vagyok. Hiszen az emberek akármit elrejthetnek. Nem feltétlen kell lennie annak óriási dolognak. Talán csak számukra az, valami esemény köti őket a tárgyhoz. Talán a tudat, hogy maga a doboz vízbe volt dobva, vagy csak a furcsa erő miatt gondolom, hogy valami nagy dolgot tartok a kezemben. Hihetetlen, hogy ettől függetlenül az érzés még mindig bennem van. Itt él bennem, és nem ereszt.  Mit kéne tennem? Hiszen a ládában csak egy hatalmas könyv fekszik, amely szintén nem tűnik értékesnek. Ugyan fogalmam sincs, hogy mit rejthet. Nézegetem, de nem nyitom ki. Hatalmas példány, azt meg kell hagyni, egy kézzel alig bírom el. Vajszínű eleje megviselt, mintha ezer éves lenne. Mindig imádtam a régi dolgokat. Minden egyes nagymamámtól kapott dolgot megőrzök. Ámulatba ejt ez a poros, megviselt borító is. Vajon mit tartalmazhat? Jane Austen összes könyvét? Régi kézírással, esetleg írógéppel írva? Lehet, hogy mégis valami értékes dolog? Az izgalom újra utat tör bennem. Óvatosan emelem meg a könyv fedőjét. A kezem szinte remeg a kíváncsiságtól. Nem értem saját magam. Mikor kinyitom, nem könyv illat csapja meg az orrom. Inkább ázott lap (ami nem meglepő), és hosszú állás szaga keveredik. Nem kimondottan kellemes. A látvány viszont magával ragad. A kézírás egyértelműen nem mai embertől származik. A lapok gyűröttek, néhol szakadtak. Hány éves lehet? Elkezdek beleolvasni. Olyan, mint egy történet. Az íróját hirtelen nem ismerem fel, de a nyelvezete sem mainak tűnik. Elgondolkozom, hogy mikor is beszéltek és írtak így az emberek. Az 1700-as évek jutnak eszembe. Lassan kezdem el lapozgatni. Idegesít hogy nem ismerem fel a szerzőt. Hiszen annyit tudok arról a korról. Régebben beleástam magam a témába. Mégsem jut eszembe semmi. Lehet hogy valami ismeretlen műve? Végül is a szavak használata, a szókincs nem kifejezetten profi íróra vall. Mintha csak valaki magának talált volna egy történetet. Az egyik oldalnál hirtelen más íráskép tűnik fel. A stílus is más, mintha jóval későbbi korból származna. Gyorsabban kezdem lapozni, két-három oldalakat fogok össze. A vége felé már teljesen mai szófordulatokat, szlengeket találok. Ez kezd nyugtalanítani. Mégis mi lehet annyira fontos, hogy ennyi nemzedéken át elemezgessék? Gondolkozásomat hirtelen a bejárati ajtó csapódása szakítja félbe. Ki lehet az ilyenkor? Kapkodva elrejtek a ruháim közé mindent, majd gyorsan kiszaladok a gardróbból. Behúzom magam után az ajtót és hallgatózni kezdek. Lehet, hogy betörő. A félelem kezd úrrá lenni rajtam, hiszen ha anyáék jönnek haza, mindig felkiabálnak. Hallom, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Az adrenalin pumpál bennem, gyorsan kell gondolkodnom. Megfogom az első dolgot ami a kezembe kerül. Egy tornacipő. Figyelem elterelésnek jó lesz. A személy egyre közeledik, már csak pár lépésre van a szobám ajtajától. Támadó állásba helyezkedem, a hátam mögött lógatva a kezem, benne a tornacipővel, hogy a megfelelő alkalomban az egyénhez dobhassam. A szívem egyre gyorsabban ver. Aztán hirtelen Joshhoz vágom a cipőt. Már épp rohanni készülök, amikor felfogom, mi a helyzet. Josh értetlenül néz rám, miközben a fejét fogja ott, ahol eltalálta a lábbeli.

- Én csak meg akartalak lepni - mondja szomorkásan. 

Ezen nevetnem kell. Az egész helyzet elég vicces. Mintha valami béna, amerikai filmben történne. De nem akarok olyan gonosz lenni. Nem elég hogy megdobom, még nevetek is (még ha nem is rajta).

- Bocsáss meg, én csak teljesen berezeltem. Azt hittem valami betörő vagy. – mentegetőzök.

- Máskor talán nézd meg ki jött, és csak utána fogj kést.

Ez egyértelműen túlzás. Még csak nem is erősen dobtam. Rosszul esik amit mond, és az is ahogy mondja. Lány vagyok, az isten szerelmére. Nem vagyok kigyúrt, akkor izmokkal, mint a saját fejem. Nem tudom magam máshogy megvédeni, csak azzal ha gondolkodom. Josh egyre jobban kezd megváltozni, vagy csak kezd elege lenni belőlem. Próbálom ezt figyelmen kívül hagyni. Rossz érzésem támad. Nem akarok neki jelentőséget tulajdonítani.

- Véletlen volt! Különben is, tudod milyen ijedős természetem van.

- Máskor nem leplek meg. – válaszol Josh, szinte már sértődött hangnemben. – Hagyjuk! Elmegyünk ebédelni?

- Persze mehetünk. Utána lemegyünk a partra?

- Ha van kedved mehetünk, úgy is akartam menni a napokban. A lányokat is hívod?

- Megbeszélhetem velük.

Ragyogó napsütés van odakint. Imádom a nyarat. Beülünk a kedvenc kis éttermünkbe, megebédelünk.Igaz, még nincs késő, inkább nevezném tíz-órainak. Közben beszélek a lányokkal, akik természetesen benne vannak egy kis strandolásban. Kevéske utazás után már a sirályok rikácsolását halljuk, és érezzük a tenger sós illatát. Mindig nyugalommal tölt el ez a hely. Sajnálom azokat, akik nem élnek ilyen közel ehhez a vidékhez. Sallie és Lenna már kis is pattantak a kocsiból, és a napon sütkéreznek. Leheveredünk melléjük, napozunk, nevetünk. A vízben is sok időt töltünk. A legjobb dolog, amikor a perzselő nap melege után, hideg érzés fog el a víztől. A tenger csak apró hullámokat ver. Nyugalmas nap, a családok nem ma döntenek úgy, hogy kihozzák a gyerekeiket játszani.

- Ki megyek kicsit napozni, jöttök? – kérdezem a többiektől. Még maradni szeretnének, így egyedül indulok kifele a vízből. Már a parton vagyok, amikor meglátom az egyik srácot közeledni. Furán érzem magam, pedig csak egy arra járó ember. Nem tagadom, vonzó fiú. Nagyon is. De nekem barátom van, nem gondolhatok ilyenekre. Nem tűnik idevalósinak. A bőre aranybarnára van sülve. Sötétbarna, szinte fekete haja az arcába lóg. Biztos csak egy turista. Kidolgozott a teste, fekete strandnadrágja jól áll neki. Aztán félrelibbenti a haját és én meglátom az arcát. Fiatalnak tűnik, velem egykorúnak, talán pár évvel idősebbnek. Amikor a szemébe nézek, megdöbbenek. Éj fekete szeméből, mintha ezer év köszöntene vissza rám. Ezer év szenvedése, szomorúsága, vidámsága, szerelme, ijedtsége. Aztán mintha egy pillanatra átfutna volna az arcán a nyugtalanság. Én váltom ki belőle? Épp elhalad előttem. Észreveszem rajta azt, amit eddig nem figyeltem meg. Ő is azt vizslatja rajtam. Amiről eddig azt hittem, egy régiség. Különlegesség. Hány lehet belőle a világon? Lehet, hogy mégsem különleges? Kínai tömeggyártmány? Biztos vagyok benne hogy nem. És ez nyugtalanít. Ugyanakkor az utcán találtam. Egy pillanatra megáll. Rám néz. A nyakláncomra.

Ramon

1282. Wales

A mostani év talán még nyomorúságosabb, mint a többi. Az uralkodóház tekintélye és ereje az utóbbi időben megromlani látszik. Ezt az elmúlt évek igazolják is. Amikor a csata megkezdődik, a lelkünk mélyén egy új, biztonságot adó hatalomra vágyunk. Nem rendülünk meg a vesztés miatt. Jobb kor jön. Ezt reméljük. Amikor I. Eduárd belép az országba, tisztelettel nézünk rá. Szeretnénk, ha az új király nem hanyagolna el, és a parasztokat is hasonló jogokkal illetné, mint az előkelőbb családokat. Ám ez koránt sem így történik. I. Eduárd az első hónapokban nyájasnak tűnik. Reménykedésre ad okot. Az idő folyamán teljesen megváltozik. A kegyetlenség jellemezi tetteit. Az utóbbi hónapokban nagyon sokan haltak meg körülöttünk. Az egész ország félelemben él. Az uralkodó nem sokszor látogat el Walesbe. Szinte soha. Meglepődünk, amikor bejelentik, újra viszont láthatjuk „szeretett” királyunkat. Bárdok kellenek a vacsorához a vendég szórakoztatására. Érkezésekor csönd lep el mindent. Barna lovon érkezik, előkelő ruhában, karddal az oldalán, koronával a fején. Középkora lévén, haja szürkés színben pompázik. Ránézésre jó katonának, hadvezérnek látszik. A tekintete komor, kemény. Megjátszott ujjongással fogadjuk. Én is bárd vagyok, így nem bújhatok el a házamban, vacsorát készítve, a családommal. Nincs is családom. Az eddigi életemre visszagondolva, csak nyomorúságot látok. Az emberek ferde szemmel néznek rám, nem bíznak bennem. Pedig én csak a dolgomat végzem. Nincs kedvem ebben a világban élni. Aztán egyik éjszaka, álmomban egy férfit láttam, aki figyelmeztet, hogy nemsokára jön a megmentőm, aki szép életet adományoz majd nekem. Nem szólok erről senkinek. Bolondnak néznének. Bár a nép keresztény, az ilyen dolgokban nem hisznek. Rögtön kikiáltanának varázslónak, és elégetnének. De már fáj. Elviselhetetlen. A kegyetlenség az országban sérült emberré tettek. Nem akarok többet szenvedni. Tudom, hogyha önmagam által vetek véget életemnek, az emberek elítélnek. Senki nem akar úgy meghalni, hogy a másvilágról azt látja, az emberek bolondnak tartják. Csak sínylődök tovább a világban, dolgozok, alszom és eszem. A napok szinte ugyanolyanok. Összefolynak.

A király Montgomery várában óhajt megszállni. Innen gyönyörű kilátás nyúlik a vidékre, amiben naphosszat gyönyörködhet. Ha valaki felülről látna minket, nem sejtené, mi játszódik le az életünkben. Gyötrődés minden nap.

Mindenki izgul. Tudjuk, hogy a király kedvenc játéka és örömszerzése, a saját emberei meggyilkolása. Csak bennem nincs félelem. Az asztalnál jókedv uralkodik, semmi vészjósló jel nem látható. Mindenféle ételt látok, vadat, halat. Összefut a nyál a számban. Nem sokkal később az uralkodó kedve haragosra fordul. Saját meglátása szerint a nemesek nem tisztelik őt eléggé. Előhívatja a bárdokat, hogy elzengjék hősi tetteit. Először egy jó barátom indul ki a figyelő nézőkhöz. Én másodikként lépek majd ki. A lantos rákezd. A dalt nem tudja befejezni.

- Király, te tetted ezt! – Edward itt közbevág, megparancsolja, hogy vessék máglyára a káromlót.

Düh érlelődik bennem, mely most kitörni látszik. Előlépek a nevetést tettető gazdagok elé. Mélyen a király szemébe nézek, és így szavalom el a versem minden mondatát. A megkönnyebbülés tölt el, hogy elmondhatom a gondolataim. Az ítélet nem érdekel, nem számít a halál. Az egyik versszakomat egy kis kuncogással is megtetézem. Közbe akarnak vágni, de nem engedem. Akkor is kimondok minden egyes szót! Mindennel szembesítem a hitvány ebet. Az utolsó sorokhoz érek. Lassabban, jelentőségteljesebben kezdek el beszélni.

„Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Mintha bizonytalanság futna át minden jelenlevőn.  Ez jól esik. Tettem valamit, amit már senki nem vonhat meg tőlem. A szavaim ott lebegnek a csendben még pár másodpercig. Mindenki figyeli az árulót. Engem. Nem sokkal később elhangzik az ítélet is Máglya általi halál. Figyelik a reakcióm. Nem látszik rajtam semmi. Nincs minek kiülnie az arcomra. Ezekkel a kivégzésekkel sohasem várnak reggelig. Azonnali halált érdemlünk, mi, akik megszegtük a szabályt. Utolérem még az előttem szavalót. Együtt lépkedünk a városban, az utolsó utunkat tesszük. Már csend van, alszik az egész város. Messze egy macska nyávogását lehet hallani. A Hold ragyog az égen. Tökéletes este a halálhoz. A mellettem ballagó sem tűnik ijedtnek. Öreg már. Hosszú ősz szakálla minden lépésénél himbálózik, pár szál haját fújdogálja a szél. Mindenkit elvesztett már maga körül, özvegyként van most itt.  Számára is megváltás lesz. Az arcomat figyeli, keres valamit, amit nem talál meg. Nem is fogja. Nem bánok meg semmit. Hiszen direkt csináltam. Erre az alkalomra várok már hónapok óta. Vártam a hódító ide látogatását, hogy végre elregélhessem a sértő megjegyzéseimet felé. Pontosan tisztában voltam a következményeivel. Terv volt. Gondosan kidolgozott terv, olyan, amelyhez csak idő kell. Így az emberek sem fognak megvetni, hiszen jót cselekedet után halok meg. Számukra legalábbis jót jelent. Az utált embert sértegettem, nem a büszkeségünket. Csak az bánt, hogy egyedül egy hóhért fogok látni. Senki nem lesz velem. De hiszen nincs is senkim. Csak érjünk oda. Nem vagyok egészséges. Más ember rettegne. Én izgulok. Izgulok, hogy eljöjjön a pillanat. Bolond vagyok. Tudom magamról. Nem érdekel, mit gondolnak. Senki nem érdekel. Csak magamért cselekszem. Senkit nem sodortam bajba. Nem vagyok gyilkos. Nem loptam soha. Mások nem ítélhetnek el azért, mert beleőrültem a saját életembe.

Nem én vagyok az első elítélt, így nem én vagyok az, aki elsőnek áll a szalmára. Már az én helyem is ki van nevezve. Csak arra kell várnom, míg odamehetek. Miért nem adnak egy kis szabadságot az utolsó perceimben? Legalább eldönthetném, hogy mikor sétálhatok oda a halálom színhelyéhez. Nem nézek a másik emberre. Nem bírnám. Nem akarok úgy meghalni, hogy előtte más szenvedését nézem végig. Gyorsan vége lesz. Legalábbis hamarosan már én is a magas bálán állok. Odakötöznek. Mintha el akarnék futni.  Nem emlékszem a kiskoromra. Mintha nem is létezett volna. De ha voltam kicsi, biztos nem így képzeltem el a mennybe jutásom napját. Már ha a mennybe jutok. Most, az utolsó perceimben megengedem magamnak, hogy az emlékeimbe nézzek. Belém áramlik minden. Minden rossz. Nem érzek semmi jót. Nem kapok örömöt, szerelmet. Csak keserűséget, bűntudatot és szenvedést. Aztán elképzelem milyen lehetne a temetésem. Lehetne szerető családom. Pár gyermekem, akik halálom után tovább művelik a földet, öröklik a házam, eltartják az anyjuk. Lányok is lehetnének. Ők kézimunkáznának, meg tanulnának főzni, megszülnék a csodás unokáim. Engem elvinne a korai halál. Fentről figyelném őket. Sírnának, de tudnák, hogy azt szeretném, lépjenek tovább. Ezt tennék. A lányaim megházasodnának. Módosabb férfiút képzelek el melléjük. Fontos hogy megélhessenek. Mindenki próbálkozik, de az emberek sokszor elbuknak. Most, hogy már a talpam alatt éreztem a forróságot, mintha a szívemben a félelem apró szikrája kezdene kibontakozni. Ez mind meglehetne volna. Megkaphatnám. Talán már csak pár év választana el tőle.  De már nincs alkalmam erre. Már nem kaphatom, meg amire vágyom. Nem is kell. Filmként pergett le előttem az életem. Mocorogni kezdek. Mégsem várom a halálom annyira, mint amennyire gondoltam. Elnézek a távolba, és egy fekete alakot pillantok meg. Gyönyörű volt. Hirtelen nyugodt érzés tölt el. Mintha valaki bocsánatot szeretne kérni tőlem. De csak őt látom. A csodás férfit, aki engem néz, és erőt ad nekem. Újra visszatér a bátorságom, és a forróságot sem érzem. Nem érzek szenvedést, nem fáj semmim. Pár perc múlva, már fentről látom, ahogy a lángok elérik minden apró porcikámat. Már nem én vagyok benne. A lelkem nyugodtan távozik el. A test meghanyatlik, majd végleg elveszti erejét. Hamuvá lesz. Meghaltam. Várom a végzetem.

(Azután pedig felébredek.)