Chapter 4.

Ramon

2012. július

Pár éve jöttem rá, hogy valaki, vagy inkább valakik, figyelnek. Pontosabban egy család, amelyik rájött a dologra. Folyton a nyomomban járnak, a világon bárhova mehetek, a sarkamban vannak. A legszebb, hogy nem is próbálkoznak elkerülni a feltűnést. Még a sarki boltba is lejönnek utánam, egyfolytában bámulnak. Nem is tesznek úgy, mintha vásárolnának. Egyszerűen csak megállnak az ajtóban és várnak. Rám várnak. Lehet, hogy csak ezzel akarják tudatni velem, hogy előttük nem titkolózhatok. De lehet, hogy csak ők is arra vágynak, ami nekem megvan. Mikor először kezdett el követni valaki, bepánikoltam. 

16 éves voltam, és egy buliból indultam hazafelé. Már az utcánkban jártam, amikor arra eszméltem, hogy az egyik srác, azóta követ, amióta elindultam. Gyorsabban kezdtem el sétálni, a végére már futásnak eredtem. A titokzatos alak nem gyorsított, komótosan követett. Mint aki egész életében ráér. Gyorsan nyitottam ki a ház ajtaját, és mikor már biztonságban voltam bent, csak akkor néztem meg jobban az illetőt. Férfiasabb volt nálam, ám nem volt sokkal idősebb. Talán 25 éves lehetett. Sokatmondó tekintettel fürkészett, de nem mondott semmit. Csak állt a ház előtt, és figyelt. Nem tudtam, hogy mikor fog eltűnni. Gondoltam, ha rájön, hogy már nem tud kirabolni, vagy akármi is volt a célja, akkor elmegy. Nem különösebben érdekelt. Reggel aztán, új arcot láttam. Az utcánkba új lakosok költöztek, és amint én kiléptem a bejárati ajtón, azonnal nyílt a szomszéd ajtaja is. Csak véletlen egybeesésnek gondoltam, most már tudom, hogy nem az. Az iskola felé vettem az irányt, és a mögöttem jövő is. Talán csak egy új tanuló jött a városba.

- Te is a helyi gimnáziumba jársz? - kérdeztem meg hirtelen felindulásból. Ki tudja? Lehet hogy az osztálytársam lesz. De nem lett az. Választ nem kaptam a kérdésemre, így csak baktattam tovább. Az iskola előtti lépcsőn megpróbáltam bevárni a srácot, (aki egyébként sokkal fiatalabb volt, mint az előző esti, talán 17 éves lehetett) de csak megállt, és ugyanazt az arckifejezést öltötte magára, mint az esti személy. Nem értettem. Innentől kezdve állandó követőim akadtak. 

Lassan megismerem az összes arcot. Az évek alatt teljesen megszokom, semmibe veszem őket. Néha hagynak egy kis szünetet nekem, vagy csak hirtelen ötlettől vezérelve elrejtőznek. Nem érdekel. Amint belépek az iskolába, vagy a házba, nem tehetnek semmit. Oda nem jöhetnek utánam. A ház egyik felén a redőnyök mindig lehúzva maradnak. A szomszédjaim ugyanis nem csak az utcán kíváncsiak rám. Most, hogy már egy éve nem járok iskolába, enyhén zavaróbbak az árnyékaim. Aztán egy szép napon, gyanakodni kezdek. Kezd összeállni a kép, hogy vajon miért követhetnek. A sokatmondó tekintetük, a kezükben lévő jegyzettömb. Mintha egy most felfedezett fajt figyelnének meg. Rájöttek a féltve őrzött titokra. Egészen biztos. Aztán egy nap, hirtelen eltűnik az egyik nyakláncom. Nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Kettő van belőle, mégis nyugtalanít az eset. Felhúzom a redőnyt, és átkémlelek a mellettem lévő házba. Most az egyszer én figyelem őket, és nem ők engem. Láttam, ahogy a fiatalabbik fiú nézegeti a láncot, majd egy rajzot készít róla. Egy vastag könyv lapjaira még írkál pár sort, majd hirtelen felém néz. Én gyorsan leguggolok, majd leeresztem a redőnyt. Innentől kezdve biztos vagyok benne, hogy tudják. Tudják azt, amit nem kéne. Elvették a nyakláncom. Az a könyv pedig, olyan vastag volt, hogy egy ember egész élete is beleférne. Régi volt, nagyon régi. Ez pedig egyáltalán nem tetszett.

Miután rájövök, hogy soha nem rázhatom le őket, elkezdek én is nyomozni egy kicsit. Rájövök, hogy kik ők, mivel foglalkoznak, milyen a családfájuk. Mindent kiderítek. Ismerem őket. Mindig is éreztem, hogy nem véletlen egybeesésről van szó. Nagyon régen találkoztam a család egyik lány tagjával. Az apa gyanakodni kezdett rám, és megfogadta, hogy nyomoz utánam. Ezek szerint, mozgósította az egész famíliát. Nem csak ők figyelnek engem, hanem én is őket. Erre szépen lassan ők rájönnek, ugyanis kezdenek egyre jobban elzárkózni. Nemsokára már csak pár naponta követnek, és a vastag könyvet sem látom minden nap. Ez megnyugtat. De nem sokáig pihenhetek. Egyik nap, mikor épp én figyelem őket az ablakomból, a könyv újra előkerül. Új gondolatok azonban nem kerülnek bele, csak átlapozzák. Aztán egy ládát vesznek elő. Az a apám ládája. Honnan szerezték? A motívumok hasonlítanak a nyakláncomon lévőkre. Biztos vagyok benne, hogy az az enyém. Belerakják a könyvet. A lakatot rázárják és mindenestül lerakják a földre. A szoba ajtaját kulcsra zárják, és innentől kezdve egyszer sem látom őket a helységben. Nem is követnek többé. Nálam viszont itt telik be a pohár. Ezek az emberek, már kétszer loptak tőlem, és majdnem biztos vagyok benne, hogy az életem is ott van a dobozban. Nem hiszem, hogy ez elfogadott lenne az országban. Feljelenteni ugyan nem fogom őket, de az biztos, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Ha ők lophatnak tőlem, akkor én is elvehetek pár dolgot az ő házukból.

Amikor a terv kész lett, már nem számít semmi más. Csak a megfelelő pillanatra várok. Nem telik bele pár napba, amikor eljön az időm. A család elutazik. Talán nyaralni mennek, vagy csak kempingezni. A lényeg, hogy bőröndöket húznak maguk után. Elmennek, és ez nekem épp elég. Az indulásuk után várok még pár órát, nehogy visszaforduljanak valamiért. Amikor már úgy gondolom, hogy elég ideje elhagyták a házat, felkészülök az akcióra. Sötétedés után, kilépek a házból, és átlopakodok a szomszédba. Az épület még mindig üresen áll. Mosolyra húzom a számat. Végre visszaadhatom a sok évnyi magánélet nélküli létet. Megkeserülik. Azt nem értem ugyan, hogy velem mi történik. Mindig megbízható és segítőkész próbálok lenni. Sohasem keveredek rossz dolgokba, nem is szabad. Segítenem kell az embereknek, ez a feladatom. Ők azonban átléptek minden határt, és az hogy visszaadom amit tőlük kaptam, nem számít bűnnek. Ezzel a gondolattal le is zárom a magamban folyó vitát és a szomszéd házra koncentrálok.

A hátsó ajtó üvegből van. Egy laza mozdulattal betöröm. A kezemnek nem lesz nagy baja. Bemászok a házba. A riasztó nem indult el. Lehet, hogy be se kapcsolták. Túlságosan megkönnyítik a dolgot. Körbenézek odabent. Semmi értékeset nem látok a TV-n kívül. Azt pedig nem áll szándékomban magammal vinni. Végig nézem az összes szobát. Semmi érdekeset nem találok. Olyan, mint egy normális, családi ház, amiben normális emberek laknak. Csak én tudom róluk, hogy nem azok. Egy zárt ajtóra bukkanok. Ez az a szoba. Hirtelen ötletem támad. Elveszem tőlük azt, ami az enyém. Csak vissza veszem. Az ajtó kinyitása nem akadály. Hamar bent állok a szobában. Körbenézek. Dolgozó szobának tűnik. Egy íróasztal van bent, könyvek, távcsövek, számítógép. A helység tágas. Dohos szag terjeng, jelezve, hogy régen szellőztettek.  Bőr fotel terpeszkedik el a szoba egyik sarkában. A másik sarokba pillantok, és megtalálom amit kerestem. Ott volt a nagypapám réges-régi utazóládája. A kedvenc tárgyam ezen a világon, és ellopták tőlem. Most végre visszaszerzem. Mielőtt bármit is elviszek volna, kitéptek egy lapot az egyik könyv elejéből és egy szót írok rá. 

"Köszönöm."

 Tudni fogják mit jelent, és hogy ki írta. Felkapom a dobozt és kimászok a teraszajtón. Mikor hazaérek, megbizonyosodok róla, hogy mit tartalmaz a könyv, és igazam van. Azt is elhatározom, hogy mit fogok tenni ezekkel a holmikkal, de ahhoz ki kell várnom a holnapot. Aztán eszembe jut a nyaklánc. Nincs a könyvben. Jobban körül kellett volna néznem! De már nem megyek vissza.

Juliet

Az első gondolatom az, hogy ez nem lehet. Nem lehet, hogy lepattintottam a barátomat, és elhajtottam a barátnőimet a láda miatt. Mégis mit gondoltam? Manók szöknek a fejem felé? Ostoba vagyok. Hiszen az emberek akármit elrejthetnek. Nem feltétlen kell lennie annak óriási dolognak. Talán csak számukra az, valami esemény köti őket a tárgyhoz. Talán a tudat, hogy maga a doboz vízbe volt dobva, vagy csak a furcsa erő miatt gondolom, hogy valami nagy dolgot tartok a kezemben. Hihetetlen, hogy ettől függetlenül az érzés még mindig bennem van. Itt él bennem, és nem ereszt.  Mit kéne tennem? Hiszen a ládában csak egy hatalmas könyv fekszik, amely szintén nem tűnik értékesnek. Ugyan fogalmam sincs, hogy mit rejthet. Nézegetem, de nem nyitom ki. Hatalmas példány, azt meg kell hagyni, egy kézzel alig bírom el. Vajszínű eleje megviselt, mintha ezer éves lenne. Mindig imádtam a régi dolgokat. Minden egyes nagymamámtól kapott dolgot megőrzök. Ámulatba ejt ez a poros, megviselt borító is. Vajon mit tartalmazhat? Jane Austen összes könyvét? Régi kézírással, esetleg írógéppel írva? Lehet, hogy mégis valami értékes dolog? Az izgalom újra utat tör bennem. Óvatosan emelem meg a könyv fedőjét. A kezem szinte remeg a kíváncsiságtól. Nem értem saját magam. Mikor kinyitom, nem könyv illat csapja meg az orrom. Inkább ázott lap (ami nem meglepő), és hosszú állás szaga keveredik. Nem kimondottan kellemes. A látvány viszont magával ragad. A kézírás egyértelműen nem mai embertől származik. A lapok gyűröttek, néhol szakadtak. Hány éves lehet? Elkezdek beleolvasni. Olyan, mint egy történet. Az íróját hirtelen nem ismerem fel, de a nyelvezete sem mainak tűnik. Elgondolkozom, hogy mikor is beszéltek és írtak így az emberek. Az 1700-as évek jutnak eszembe. Lassan kezdem el lapozgatni. Idegesít hogy nem ismerem fel a szerzőt. Hiszen annyit tudok arról a korról. Régebben beleástam magam a témába. Mégsem jut eszembe semmi. Lehet hogy valami ismeretlen műve? Végül is a szavak használata, a szókincs nem kifejezetten profi íróra vall. Mintha csak valaki magának talált volna egy történetet. Az egyik oldalnál hirtelen más íráskép tűnik fel. A stílus is más, mintha jóval későbbi korból származna. Gyorsabban kezdem lapozni, két-három oldalakat fogok össze. A vége felé már teljesen mai szófordulatokat, szlengeket találok. Ez kezd nyugtalanítani. Mégis mi lehet annyira fontos, hogy ennyi nemzedéken át elemezgessék? Gondolkozásomat hirtelen a bejárati ajtó csapódása szakítja félbe. Ki lehet az ilyenkor? Kapkodva elrejtek a ruháim közé mindent, majd gyorsan kiszaladok a gardróbból. Behúzom magam után az ajtót és hallgatózni kezdek. Lehet, hogy betörő. A félelem kezd úrrá lenni rajtam, hiszen ha anyáék jönnek haza, mindig felkiabálnak. Hallom, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Az adrenalin pumpál bennem, gyorsan kell gondolkodnom. Megfogom az első dolgot ami a kezembe kerül. Egy tornacipő. Figyelem elterelésnek jó lesz. A személy egyre közeledik, már csak pár lépésre van a szobám ajtajától. Támadó állásba helyezkedem, a hátam mögött lógatva a kezem, benne a tornacipővel, hogy a megfelelő alkalomban az egyénhez dobhassam. A szívem egyre gyorsabban ver. Aztán hirtelen Joshhoz vágom a cipőt. Már épp rohanni készülök, amikor felfogom, mi a helyzet. Josh értetlenül néz rám, miközben a fejét fogja ott, ahol eltalálta a lábbeli.

- Én csak meg akartalak lepni - mondja szomorkásan. 

Ezen nevetnem kell. Az egész helyzet elég vicces. Mintha valami béna, amerikai filmben történne. De nem akarok olyan gonosz lenni. Nem elég hogy megdobom, még nevetek is (még ha nem is rajta).

- Bocsáss meg, én csak teljesen berezeltem. Azt hittem valami betörő vagy. – mentegetőzök.

- Máskor talán nézd meg ki jött, és csak utána fogj kést.

Ez egyértelműen túlzás. Még csak nem is erősen dobtam. Rosszul esik amit mond, és az is ahogy mondja. Lány vagyok, az isten szerelmére. Nem vagyok kigyúrt, akkor izmokkal, mint a saját fejem. Nem tudom magam máshogy megvédeni, csak azzal ha gondolkodom. Josh egyre jobban kezd megváltozni, vagy csak kezd elege lenni belőlem. Próbálom ezt figyelmen kívül hagyni. Rossz érzésem támad. Nem akarok neki jelentőséget tulajdonítani.

- Véletlen volt! Különben is, tudod milyen ijedős természetem van.

- Máskor nem leplek meg. – válaszol Josh, szinte már sértődött hangnemben. – Hagyjuk! Elmegyünk ebédelni?

- Persze mehetünk. Utána lemegyünk a partra?

- Ha van kedved mehetünk, úgy is akartam menni a napokban. A lányokat is hívod?

- Megbeszélhetem velük.

Ragyogó napsütés van odakint. Imádom a nyarat. Beülünk a kedvenc kis éttermünkbe, megebédelünk.Igaz, még nincs késő, inkább nevezném tíz-órainak. Közben beszélek a lányokkal, akik természetesen benne vannak egy kis strandolásban. Kevéske utazás után már a sirályok rikácsolását halljuk, és érezzük a tenger sós illatát. Mindig nyugalommal tölt el ez a hely. Sajnálom azokat, akik nem élnek ilyen közel ehhez a vidékhez. Sallie és Lenna már kis is pattantak a kocsiból, és a napon sütkéreznek. Leheveredünk melléjük, napozunk, nevetünk. A vízben is sok időt töltünk. A legjobb dolog, amikor a perzselő nap melege után, hideg érzés fog el a víztől. A tenger csak apró hullámokat ver. Nyugalmas nap, a családok nem ma döntenek úgy, hogy kihozzák a gyerekeiket játszani.

- Ki megyek kicsit napozni, jöttök? – kérdezem a többiektől. Még maradni szeretnének, így egyedül indulok kifele a vízből. Már a parton vagyok, amikor meglátom az egyik srácot közeledni. Furán érzem magam, pedig csak egy arra járó ember. Nem tagadom, vonzó fiú. Nagyon is. De nekem barátom van, nem gondolhatok ilyenekre. Nem tűnik idevalósinak. A bőre aranybarnára van sülve. Sötétbarna, szinte fekete haja az arcába lóg. Biztos csak egy turista. Kidolgozott a teste, fekete strandnadrágja jól áll neki. Aztán félrelibbenti a haját és én meglátom az arcát. Fiatalnak tűnik, velem egykorúnak, talán pár évvel idősebbnek. Amikor a szemébe nézek, megdöbbenek. Éj fekete szeméből, mintha ezer év köszöntene vissza rám. Ezer év szenvedése, szomorúsága, vidámsága, szerelme, ijedtsége. Aztán mintha egy pillanatra átfutna volna az arcán a nyugtalanság. Én váltom ki belőle? Épp elhalad előttem. Észreveszem rajta azt, amit eddig nem figyeltem meg. Ő is azt vizslatja rajtam. Amiről eddig azt hittem, egy régiség. Különlegesség. Hány lehet belőle a világon? Lehet, hogy mégsem különleges? Kínai tömeggyártmány? Biztos vagyok benne hogy nem. És ez nyugtalanít. Ugyanakkor az utcán találtam. Egy pillanatra megáll. Rám néz. A nyakláncomra.

Ramon

1282. Wales

A mostani év talán még nyomorúságosabb, mint a többi. Az uralkodóház tekintélye és ereje az utóbbi időben megromlani látszik. Ezt az elmúlt évek igazolják is. Amikor a csata megkezdődik, a lelkünk mélyén egy új, biztonságot adó hatalomra vágyunk. Nem rendülünk meg a vesztés miatt. Jobb kor jön. Ezt reméljük. Amikor I. Eduárd belép az országba, tisztelettel nézünk rá. Szeretnénk, ha az új király nem hanyagolna el, és a parasztokat is hasonló jogokkal illetné, mint az előkelőbb családokat. Ám ez koránt sem így történik. I. Eduárd az első hónapokban nyájasnak tűnik. Reménykedésre ad okot. Az idő folyamán teljesen megváltozik. A kegyetlenség jellemezi tetteit. Az utóbbi hónapokban nagyon sokan haltak meg körülöttünk. Az egész ország félelemben él. Az uralkodó nem sokszor látogat el Walesbe. Szinte soha. Meglepődünk, amikor bejelentik, újra viszont láthatjuk „szeretett” királyunkat. Bárdok kellenek a vacsorához a vendég szórakoztatására. Érkezésekor csönd lep el mindent. Barna lovon érkezik, előkelő ruhában, karddal az oldalán, koronával a fején. Középkora lévén, haja szürkés színben pompázik. Ránézésre jó katonának, hadvezérnek látszik. A tekintete komor, kemény. Megjátszott ujjongással fogadjuk. Én is bárd vagyok, így nem bújhatok el a házamban, vacsorát készítve, a családommal. Nincs is családom. Az eddigi életemre visszagondolva, csak nyomorúságot látok. Az emberek ferde szemmel néznek rám, nem bíznak bennem. Pedig én csak a dolgomat végzem. Nincs kedvem ebben a világban élni. Aztán egyik éjszaka, álmomban egy férfit láttam, aki figyelmeztet, hogy nemsokára jön a megmentőm, aki szép életet adományoz majd nekem. Nem szólok erről senkinek. Bolondnak néznének. Bár a nép keresztény, az ilyen dolgokban nem hisznek. Rögtön kikiáltanának varázslónak, és elégetnének. De már fáj. Elviselhetetlen. A kegyetlenség az országban sérült emberré tettek. Nem akarok többet szenvedni. Tudom, hogyha önmagam által vetek véget életemnek, az emberek elítélnek. Senki nem akar úgy meghalni, hogy a másvilágról azt látja, az emberek bolondnak tartják. Csak sínylődök tovább a világban, dolgozok, alszom és eszem. A napok szinte ugyanolyanok. Összefolynak.

A király Montgomery várában óhajt megszállni. Innen gyönyörű kilátás nyúlik a vidékre, amiben naphosszat gyönyörködhet. Ha valaki felülről látna minket, nem sejtené, mi játszódik le az életünkben. Gyötrődés minden nap.

Mindenki izgul. Tudjuk, hogy a király kedvenc játéka és örömszerzése, a saját emberei meggyilkolása. Csak bennem nincs félelem. Az asztalnál jókedv uralkodik, semmi vészjósló jel nem látható. Mindenféle ételt látok, vadat, halat. Összefut a nyál a számban. Nem sokkal később az uralkodó kedve haragosra fordul. Saját meglátása szerint a nemesek nem tisztelik őt eléggé. Előhívatja a bárdokat, hogy elzengjék hősi tetteit. Először egy jó barátom indul ki a figyelő nézőkhöz. Én másodikként lépek majd ki. A lantos rákezd. A dalt nem tudja befejezni.

- Király, te tetted ezt! – Edward itt közbevág, megparancsolja, hogy vessék máglyára a káromlót.

Düh érlelődik bennem, mely most kitörni látszik. Előlépek a nevetést tettető gazdagok elé. Mélyen a király szemébe nézek, és így szavalom el a versem minden mondatát. A megkönnyebbülés tölt el, hogy elmondhatom a gondolataim. Az ítélet nem érdekel, nem számít a halál. Az egyik versszakomat egy kis kuncogással is megtetézem. Közbe akarnak vágni, de nem engedem. Akkor is kimondok minden egyes szót! Mindennel szembesítem a hitvány ebet. Az utolsó sorokhoz érek. Lassabban, jelentőségteljesebben kezdek el beszélni.

„Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Mintha bizonytalanság futna át minden jelenlevőn.  Ez jól esik. Tettem valamit, amit már senki nem vonhat meg tőlem. A szavaim ott lebegnek a csendben még pár másodpercig. Mindenki figyeli az árulót. Engem. Nem sokkal később elhangzik az ítélet is Máglya általi halál. Figyelik a reakcióm. Nem látszik rajtam semmi. Nincs minek kiülnie az arcomra. Ezekkel a kivégzésekkel sohasem várnak reggelig. Azonnali halált érdemlünk, mi, akik megszegtük a szabályt. Utolérem még az előttem szavalót. Együtt lépkedünk a városban, az utolsó utunkat tesszük. Már csend van, alszik az egész város. Messze egy macska nyávogását lehet hallani. A Hold ragyog az égen. Tökéletes este a halálhoz. A mellettem ballagó sem tűnik ijedtnek. Öreg már. Hosszú ősz szakálla minden lépésénél himbálózik, pár szál haját fújdogálja a szél. Mindenkit elvesztett már maga körül, özvegyként van most itt.  Számára is megváltás lesz. Az arcomat figyeli, keres valamit, amit nem talál meg. Nem is fogja. Nem bánok meg semmit. Hiszen direkt csináltam. Erre az alkalomra várok már hónapok óta. Vártam a hódító ide látogatását, hogy végre elregélhessem a sértő megjegyzéseimet felé. Pontosan tisztában voltam a következményeivel. Terv volt. Gondosan kidolgozott terv, olyan, amelyhez csak idő kell. Így az emberek sem fognak megvetni, hiszen jót cselekedet után halok meg. Számukra legalábbis jót jelent. Az utált embert sértegettem, nem a büszkeségünket. Csak az bánt, hogy egyedül egy hóhért fogok látni. Senki nem lesz velem. De hiszen nincs is senkim. Csak érjünk oda. Nem vagyok egészséges. Más ember rettegne. Én izgulok. Izgulok, hogy eljöjjön a pillanat. Bolond vagyok. Tudom magamról. Nem érdekel, mit gondolnak. Senki nem érdekel. Csak magamért cselekszem. Senkit nem sodortam bajba. Nem vagyok gyilkos. Nem loptam soha. Mások nem ítélhetnek el azért, mert beleőrültem a saját életembe.

Nem én vagyok az első elítélt, így nem én vagyok az, aki elsőnek áll a szalmára. Már az én helyem is ki van nevezve. Csak arra kell várnom, míg odamehetek. Miért nem adnak egy kis szabadságot az utolsó perceimben? Legalább eldönthetném, hogy mikor sétálhatok oda a halálom színhelyéhez. Nem nézek a másik emberre. Nem bírnám. Nem akarok úgy meghalni, hogy előtte más szenvedését nézem végig. Gyorsan vége lesz. Legalábbis hamarosan már én is a magas bálán állok. Odakötöznek. Mintha el akarnék futni.  Nem emlékszem a kiskoromra. Mintha nem is létezett volna. De ha voltam kicsi, biztos nem így képzeltem el a mennybe jutásom napját. Már ha a mennybe jutok. Most, az utolsó perceimben megengedem magamnak, hogy az emlékeimbe nézzek. Belém áramlik minden. Minden rossz. Nem érzek semmi jót. Nem kapok örömöt, szerelmet. Csak keserűséget, bűntudatot és szenvedést. Aztán elképzelem milyen lehetne a temetésem. Lehetne szerető családom. Pár gyermekem, akik halálom után tovább művelik a földet, öröklik a házam, eltartják az anyjuk. Lányok is lehetnének. Ők kézimunkáznának, meg tanulnának főzni, megszülnék a csodás unokáim. Engem elvinne a korai halál. Fentről figyelném őket. Sírnának, de tudnák, hogy azt szeretném, lépjenek tovább. Ezt tennék. A lányaim megházasodnának. Módosabb férfiút képzelek el melléjük. Fontos hogy megélhessenek. Mindenki próbálkozik, de az emberek sokszor elbuknak. Most, hogy már a talpam alatt éreztem a forróságot, mintha a szívemben a félelem apró szikrája kezdene kibontakozni. Ez mind meglehetne volna. Megkaphatnám. Talán már csak pár év választana el tőle.  De már nincs alkalmam erre. Már nem kaphatom, meg amire vágyom. Nem is kell. Filmként pergett le előttem az életem. Mocorogni kezdek. Mégsem várom a halálom annyira, mint amennyire gondoltam. Elnézek a távolba, és egy fekete alakot pillantok meg. Gyönyörű volt. Hirtelen nyugodt érzés tölt el. Mintha valaki bocsánatot szeretne kérni tőlem. De csak őt látom. A csodás férfit, aki engem néz, és erőt ad nekem. Újra visszatér a bátorságom, és a forróságot sem érzem. Nem érzek szenvedést, nem fáj semmim. Pár perc múlva, már fentről látom, ahogy a lángok elérik minden apró porcikámat. Már nem én vagyok benne. A lelkem nyugodtan távozik el. A test meghanyatlik, majd végleg elveszti erejét. Hamuvá lesz. Meghaltam. Várom a végzetem.

(Azután pedig felébredek.)