Chapter 5.

Juliet

Az a fiú kétség kívül nagyon helyes. Késztetést éreztem, hogy oda menjek, megkérdezzem, hogy honnan jött, hova tart. Sugárzik belőle a nyugalom és a biztonság. Ez az ami megfogott. Mikor ránézek, a teljes szabadság érzése kerít hatalmába. Mintha azt tehetném amit akarok, hiszen ő itt van és véd. Sallie rögtön szemet is vet a jövevényre. Én nem gondolkodom rajta egy percnél tovább, hiszen itt a barátom. De mégis, a pillantásom újra és újra visszatér az arcára, a szemeire. A gyönyörű szemeire. Mi történik velem? Nem szabadna ilyeneket képzelnem egy másik emberről, miközben a szerelmemmel napozok. Ez nem normális, ki kell vernem a fejemből. Barátnőm azonban nem adja fel az álmát, hogy megtudja ki is az idegen. Feltűnően nézi, mintha a srác kicsit zavarba is jönne. Épp rá akarok szólni Sal-re hogy elég legyen, amikor elindul felé. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből. Sallie előveszi a szikrázó, híres mosolyát, amellyel bárkit képes elcsábítani. Az áldozat udvarias mosollyal köszön vissza, de látszik a szándék az arcán, mi szerint legszívesebben hazamenne. Nem csodálom. De ha a kis szőke valamit a fejébe vesz, nem lehet róla lebeszélni. Pár percig csevegnek, amikor hirtelen ketten indulnak el felénk. Nem tudom eldönteni mit érezzek. Legszívesebben nem is foglalkoznék ezzel, csak egy baráttal lettem gazdagabb. A baj csak az, hogy így is kétes érzések vannak bennem. Ha most szépen hazamennék, pár nap alatt elfelejteném az egész incidenst. Így viszont, hogy ide jönnek, talán jóban leszünk, talán Sal új barátja lesz… Nem lesz esélyem nem gondolni rá. Azt sem szeretném ha össze jönne legjobb barátnőmmel, hiszen tudom milyen pasi falóról van szó. A srácok nem véletlen szakítanak vele sorra. Persze van olyan is, mikor Sallie egyszerűen csak megunja a kiszemeltet és szakít vele, még mielőtt komolyra fordulna a kapcsolat. Soha nem bírja 2 hónapnál tovább. Néha úgy érzem fél a kötöttségektől. Szeretne még egy kicsit szabad lenni, de hiányzik neki egy ölelő kéz, aki az esetleges balhéiból szépen kirángatja. Sokszor dicsekedik nekem és Lennéek az újabb hódításairól és egy-éjszakás kalandjairól. Ebből is látszik mennyire az ellentétünk. Az első alkalmat különlegesnek képzelem, egy különleges helyen, megfelelő emberrel. Lenna is hasonlóképp vélekedik a dologról. Sallienek nem számít semmi. Néha rá szeretnék ordítani hogy nézzen magába. De minden hibájával együtt szeretjük, és ez így van rendjén.
Ahogy egyre közelebb érnek, a szívem hevesebben dobog. Mint mikor először csókolóztunk Joshal. Lehet az ember egyszerre két félbe szerelmes? A különbség az, hogy a titokzatos fiú már ránézésre is ezt váltja ki belőlem. De ez nem szerelem. Életemben először látom. Soha nem hittem abban, hogy két fél egy pillantásra egymásba szerethet. De nem söpörhetem véka alá, hogy mennyire vonzódom a pár méterrel előttem járó személyhez. Mikor odaérnek hozzánk, Lenna ijedten pillantgat felém. Tátog valamit, amit nem teljesen értek, de „Mi a baj?”-nak állítom be. Ennyire nyilvánvaló? Josh szerencsére semmit nem vesz észre az egészből. Sallie-vel és (ahogy kiderült) Ramon-nal van elfoglalva. Mostanában úgy érzem, akár el is sétálhatnék, azt sem venné észre. Főleg ha a lányok is velünk vannak. Kicsinek érzem a távolságot köztem és Ramon között. A feszültség egyre csak nő bennem, muszáj hátrébb lépnem. Lenna bíztatóan rám mosolyog. Aztán találkozik a tekintetem a fekete szemmel. A nyugalom elsöprően árad szét bennem. Nem érzem, hogy feszengenem kéne a társaságában, nem érzem hogy bármelyik percben elájulhatok. Mi történt? A barátnőm mosolya ekkora erővel hatott? Vagy Ramon tekintete babonázott meg? Nem érzem magam úgy, mint akit elvarázsoltak. Nem bűvölt el. Csak áll ott, válaszolgat a kérdésekre és néha felnevet. Nem történik semmi. Érzem hogy elfárad a lábam, ezért leülök a homokba. Lenna is mellém telepszik, hallgatja a többiek fecsegését. Soha nem volt társasági ember. Talán még visszahúzódóbb mint én. Kezd hűvös lenni, a vizes bikinimben nem érzem jól magam. Körültekerem magam a strandtörülközőmmel. A szél is fújdogál, egyfolytában a szemembe fújva a mellettem ülő hajzuhatagát. Mindig is felnéztem Lennara. Ő gyönyörű, igazi mediterrán szépség. Sötét haj, barnás bőr (télen is), és különlegesen szép barna szem. Soha sem tudta, de több fiú döglött érte, mint Sallie-ért. Néha féltékenységet látok Sal szemében emiatt. Ő igazi szőke, kék szemmel, és telt idomokkal. Nőies, de nem olyan vékony mint Len. Szépen lassan mindenki leül. Nincs még sötét, a tenger mégis hűsít így a késő délutáni órákban. Ramon pont velem szemben ül le, ezzel megnehezítve a helyzetem, miszerint nem figyelek rá. A telefonomat nyomkodom, ritkán felpillantok. A szemben ülő sokszor pillant a nyakláncomra. Túl sokszor. Miért? Nem lehet olyan ékszerem, mint neki? Zavarja? Kezd idegesítő lenni. Elrejtem az ékszert a törülközőm alá, mire egy aprócska mosolyt fedezek fel Ramon arcán.

Szépen lassan megtudjuk, hogy Párizsba készül, és csak egy kis kiruccanás miatt van itt. Erre Josh rögtön megkérdezi, hogy hol fog megszállni, mert ismeri Párizs legnevesebb szállodáit. Ez elég elkényeztetetten hangzik. De Ramon nem szégyenlős (miért is lenne), elmondja hogy nincs túl sok pénze. Egy kis házban lakik Bourgesben, amit saját maga fizet. A szülei rég meghaltak, ő pedig hamar a saját lábára állt. A gimnázium mellet, még a helyi rendőrségen dolgozik. Persze csak piti ügyeket intézhet, de azt állítja, hogy ez épp elég, hogy eltartsa magát. Irigylem ezeket az embereket. Akik önállóan tudnak élni, nem minden a pénzüktől függ. Nem kéne, de ilyen helyzetekben legszívesebben letagadnám, hogy a szüleim pénzes emberek. Josh arcán viszont meglepettség tükröződik. Ő nem bírná sokáig, ha egyedül maradna. Talán mégis, hiszen a szülei vagyona rá szállna, az pedig majdnem egy életre elég lenne.  

- Mi az? Elvitte a cica a nyelveteket? – ugrat Josh. Aztán én is rájövök, hogy még egy árva szót sem tudtam kinyögni mióta az új fiú velünk van.

- Biztos csak elfáradtak. – vesz védelmébe Ramon. – Mióta vagytok kint a strandon?

- Elég régóta ahhoz, hogy szépen lassan megfagyjak a fürdőruhámban. – mondom én vacogva. Idő közben besötétedett. Igaz, még nincs korom sötét, de mire hazaérek az lesz. A szüleim ugyan nem lesznek otthon, mégsem szeretnék sötétedés után itt maradni. Azt mondják nem biztonságos.

- Igen, én is fázom. És lassan indulnom is kell. Ma még át kell jutnom apához is. – áll mellém Len is, kissé nyafogós hangnemben.

- Akkor ideje indulni. Sallie, te is jössz ugye? – kérdezi Josh kissé megnyomva az „ugye” szót.

- Igen, én is megyek, Örülök a találkozásnak Ramon! Remélem, még látjuk egymást. Meddig maradsz? – kacsint Sallie. Túl flörtölős.

- Én is örültem. Nem hiszem, hogy összefutnánk még. Holnap este indul a gépem. De talán majd legközelebb találkozunk. Ja, és Juliet. Jó a láncod. – ezzel hátat fordít és elmegy. Leblokkolva állok egy pillanatig. A többieknek mintha fel sem tűnt volna a mondat, bár Lenna méreget egy percig, aztán tovább pakolja a cuccát. Miért ennyire érdekes a nyakláncom? Csak egy utcán talált vacak, Ramon mégis azt nézte szinte egész végig.

A nyugtalanság újult erővel tér vissza belém, és hatalmába kerít a mérhetetlen fáradtság érzése is. Hogy tudta kihozni belőlem a laza énem egy idegen ember? Nem volt semmi gondom. Legszívesebben a távolodó alak után szaladnék, belecsimpaszkodnék, és nem engedném el soha, csak örökké legyen ilyen érzésem. De ez nem lehetséges. Egy csoda folytán sikerül összeszednem magam. A kezeim maguktól járnak, nem gondolok semmire, csak pakolok és hallgatom a többieket. Most, hogy már nincs velünk a fiú, Lenna is felenged kicsit. Bár még így is érzek rajta egy kisebb feszültséget. Ő és Josh soha nem jöttek ki jól. Túl ellentétesek a nézeteik, más dolgokat tartanak viccesnek, és nincs közös beszédtémájuk. Ha ketten hagynánk őket, biztos beállna az a dermesztő kínos csend, amitől mindenki retteg. Ráadásul Sallie is nagy változáson megy most keresztül, ami szintén zavaró hatással van ránk. Közben észre veszem hogy három türelmetlen szempár szegeződik rám. Már rég készen vannak, és csak arra várnak, hogy én össze szedjem magam. A bámulástól zavarban vagyok, kapkodni kezdek, elejtem a dolgokat. Ahhoz képest, hogy csak egy törülközőt, papucsot, naptejet és pár ruhadarabot kell összeszednem, örökkévalóságnak tűnik mire kész leszek. Aztán, (a többiek nagy örömére) elindulunk. Beszállunk az autóba. Napközben a bőrülések kellemesen melegek lettek, így már egyáltalán nem fázom. Hazafelé menet eszembe jut a láda és a könyv.  A kíváncsiság megint elfog, és elhatározom, hogy végig olvasom az egész történetet. Egy igazi régiségre bukkantam. A nyugtalanító tényt, hogy az utolsó oldalak mai embertől származhatnak már mélyen elástam magamban. Lehet, hogy csak valaki jegyzetelgetett az üres oldalakra, esetleg elemzést készített a tartalomról. Mindenre van magyarázat, csak meg kell találni. Megígértük Lennek, hogy elvisszük az apukájához, így egy kisebb kerülő utat kellett tennünk. Aztán Sallie is kiszállt a kocsiból egy hangos „Szép estét”-tel. Nem lakunk messze egymástól, de még jó pár perc autóútra van innen a mi lakásunk. Csend telepedik Josh és közém. Túlságosan el vagyok foglalva a gondolataimmal, de ő sem erőlködik a beszélgetéssel. Izgatott vagyok. Ilyen a természetem. Ha valami vágyam van, ha valamit nagyon szeretnék, akkor azt pár napon belül meg kell szereznem, különben beleőrülök. Ez nem jó dolog. Nem szerettem magamban.
Kezd kínossá válni, hogy egyikünk sem szól semmit. Azon gondolkodom, hogy mondanom kéne valamit. De nem jut eszembe semmi. Az agyam lassabban jár a kelleténél. Az utóbbi napokban nem aludtam túl sokat. Ez az este végre nyugalomban fog telni. Csinálok egy limonádét, leülök egy könyvvel a kezemben és korán lefekszem. Hogy milyen könyvet fogok olvasni? Nem is kérdés. A estém tervezgetése közben szépen lassan a házhoz érünk. A tegnap előtti incidens óta nem érzem felhőtlennek a kapcsolatomat Joshal. Mintha még mindig haragudna. Nem mutathatom ki, hogy mennyire elveszetnek érzem magam kettőnkkel kapcsolatban. Próbálok természetesen viselkedni. Húzom egy kicsit az időt az övem kikapcsolásával, elveszem a táskám a hátsó ülésről, ásítok egyet. Rákérdezzek, hogy van e baja velem? Vagy hagyjam annyiban a dolgot? Az idő úgy is el szokta rendezni a dolgokat. Inkább nem mondok semmit. A  Ramonnal töltött este, és az hogy egy másik férfi közelében kényelmetlenül érzem magam, teljesen összezavart. Szeretem Josht, még mindig nagyon szeretem. De nem érzem a szikrát, ami hozzá köt. Ezt csak a fáradságnak tudom be. A kis incidens egy kisebb éket vert közénk, de nem változott semmi. Holnap ugyanolyan boldog leszek, mint két nappal ezelőtt.

- Elég rendes volt ez a fickó. – szólal meg végre a barátom.

- Kedves volt. Bár elég fáradt voltam, nem figyeltem túlságosan rá.

- Nem csodálom. A fél napot odakint töltöttük. Na, húzás befelé, és pihenj le. Rád fér.

Kissé furcsállva ezt a parancsolgató hangnemet, puszit nyomtam a szájára. Megöleltem. Milyen roham tört rám előbb? A nagyképűségével, az egoista hajlamaival együtt szeretem őt. De Josht unottnak láttam. Mintha nem kapta volna meg azt, amire már hosszú ideje vár.

Odabent fullasztó meleg fogad. Érződik, hogy nem voltam itthon, és nem szellőztettem. Hatalmas ásítások közepette nézek körül a konyhában, valami ehető után keresve. Mikor találok egy kis mirelit kaját, bedobom a mikróba és a konyhapulthoz ülök. Anyáék megint későn érnek haza. Mint mindig. Ha valamit utálok a szüleimben akkor ez az. A családi életünk szinte a nullával egyenlő. Késő estig egyedül vagyok a csendes házban, aztán hallom az ajtócsapódást, egy kiabálás miszerint hazaértek. Ennyi a hétköznapi kommunikáció. A hétvégék nyugalmasak, beszélgetéssel és nevetéssel telnek. Önző vagyok, hogy ez nekem kevés? Többet szeretném látni a szüleimet. Amikor az étel elkészül, a készülék sivítása szinte fájdalmasan hasít a levegőbe. A tűzforró tányért egy tálcára teszem egy adag üdítő kíséretében és felbotorkálok a lépcsőn, egészen a gardróbig. Felkapom a könyvet, de olyan nehéznek bizonyul, hogy első próbálkozásra elejtem. Ügyetlenül a hónom alá csapom, egy kézzel egyensúlyozom a tálcát. Az ital egy kicsit félrelöttyen, halk káromkodás hagyja el a számat. Végre épségben a szobámba jutok, és csak a fele üdítőm ömlött ki, így boldogan ülök az íróasztalom felé. Elpakolok minden fölösleges dolgot, hogy ideférjen a kajám és az olvasnivalóm is. Bekapok egy falatot. Hihetetlenül jól esik a szilárd étel, a strandon szinte semmit sem ettünk. Rágás közben kicsapom a könyvet és tanulmányozni kezdem az első oldalt. Először nehezen tudom elolvasni a cifra betűket, de végül hozzászokik a szemem és csak falom az oldalakat. Persze nem megy olyan gyorsan, hiszen a méretes lapok tömve vannak szöveggel. A barnás lapok a könyv vége felé haladva fokozatosan halványulnak, míg nem szinte teljesen világosnak és mainak nem tűnnek. Az első pár oldal egy család történetét mutatja be. A lap közepén egy családfa, amelyik egy bizonyos Dessauge família leszármazottait ábrázolja. A fa ágai egyre jobban kiszélesednek, míg nem az évszámok el nem jutnak a mostani évhez. Kikerekedik a szemem a csodálkozástól és egyre kíváncsibb leszek. Egyre tovább és tovább olvasok, és a történet egyre furcsább és furcsább lesz. Először csak a család életéről olvasok, ami szerint ez a könyv nemzedékről nemzedékre öröklődik, és fog is amíg egy bizonyos titokra teljesen fény nem derül. Tovább olvasva feltűnik egy titokzatos fiú, akibe a család egyik lánya beleszeret. A fiú az évek során azonban egy percet sem öregszik, nem lesz ráncos az arca, nem kezd el hullani a haja, és a fogai is épek a hosszú évek után. Amikor a leány apja felfigyel erre, nyomozni kezd a fiú élete után. Azután, hogy mi volt azelőtt mielőtt megismerték egymást. Találni azonban nem talál semmit, és ez egyre jobban idegesíti. A fiú (talán amiatt mert rájött az apa furcsaságára) tovább áll. Az öreg azonban nem fejezi be a munkálkodást, és egyre több mindent megtud a titokzatos fiúról, és az életéről. Amikor elviszi a halál, a könyvet tovább adja saját fiának. Később már az unokájáé a felelősség. Az egész család erre teszi fel az életét. Idősebbek, fiatalabbak, együtt utazgatnak a sohasem öregedő fiút kutatva. Túl hihetőnek tűnik az egész. Nem. Csak egy sima történet. Egy család írta saját magának, szórakozásképpen. Egy anya mesélte a gyermekeinek, és úgy döntött, hogy leírja a kitaláltakat. Nem lehet igaz, hiszen ilyen dolgok nem léteznek. Nincsenek vámpírok, vérfarkasok és halhatatlanok sem. Viszont a folytatás izgat, de amikor lapozok, nem hiszek a szememnek. Régi, rajzolt kép tárul a szemem elé. A vonások jól kivehetőek, pedig látszik, hogy nem profi műve. Emlékezetből rajzolhatta az illető, de így is tökéletes felismerhető a személy, akit ábrázol. Becsukom a szemem, megdörzsölöm. Biztos csak hallucinálok. Az nem létezik, hogy ő van ott, benne a könyvben. Honnan ismerhették 100 évvel ezelőtt? Lehet, hogy csak egy hasonmás, egy alteregó. Igen, ez a lehetséges magyarázat. De hiába próbálom ezzel nyugtatni magam, tudom, hogy az arc, aki visszanéz rám, nem más mint Ramon.

Ramon

2012. július

Pár nappal a láda visszavétele után úgy döntök, hogy elutazom. Marseilles mellett döntök. Elég messze van tőlem, így nem kell attól tartanom, hogy ha valaki megtalálja, esetleg felismer. Mindenképpen tó mellé szeretnék menni. Ha már úgyis elmegyek, úgy fogom fel az egészet, mint egy nyaralás. Így az is szempont, hogy tengerparthoz közeli városban szálljak meg. Csak pár napra megyek, utána átrepülök Párizsba, hogy megnézzem az ottani állásokat, és ingatlanokat. Régi álmom, hogy ott élhessek. Most, hogy végre elég a félretett pénzem, lehetőségem nyílik rá, hogy meg is valósítsam. Sok felé éltem az évek során, és bár régebben a pénzem megengedte volna, hogy oda költözzek, mégsem vágytam rá soha. Pár évvel ezelőtt viszont, izgatni kezdett a város. Új célommá vált, hogy szerezzek egy házat magamnak. Mindig is a célok kitűzése tartott életben. Ha ez nem lenne, már holtak hevernék valami sírban. Már ha egyáltalán lehetséges lenne. Soha nem gondoltam öngyilkosságra. Nem tartom becsületes dolognak. Te itt hagyod ezt a világot, és talán jobb is lesz. Neked. De a családod? A barátaid? Csak még több szenvedést hagysz hátra nekik. 

A repülőtérre érek, becsekkolok, felszállok a gépre és várom, hogy a célhoz érjek. Nem hosszú az út, a gép pár óra alatt landol is a leszálló pályán. Az utasok kiözönlenek. Szinte mindenkit vár valaki. Családtagok, barátok, munkatársak. Én megszoktam, hogy egyedül vagyok. Az én szeretteim egy idő után mind elhagytak. Régóta nem tudok, vagy inkább nem merek kötődni senkihez. De nekem ez így teljesen megfelel. Éldegélek, nézem ahogy az emberek jönnek-mennek körülöttem. Elköltöznek, gyereket nevelnek, meghalnak.

Taxit hívok. Először elmegyek a szállodába, és csak utána a tóhoz. Kifizetem a fuvart, kipakolom a cuccaim és körbe nézek. Nyugalmas környéknek tűnik. A gyerekek játszadoznak a ragyogó napsütésben, a szüleik kertészkednek. Néhány bikinis nő egy asztal körül ül, koktéllal a kezükben pletykálkodnak. Az szállásom előcsarnokába lépek. Szép tágas terem, a recepciós pulthoz jobbra kell mennem. Szemben a liftek vannak, bal oldalon pedig egy ajándék bolt és pár kanapéból álló beszélgetősarok. Második emeleti szobát kapok. Fel liftezek. Egy kör alakú előszobába érek, amit két hatalmas szárnyas ajtó választ el a folyosótól, amelyből a szobák nyílnak. Az ajtó (ami egy tornacsarnokéra emlékeztet) természetesen el van húzva, gondolom csak a dizájn kedvéért van ott. Az én szobám a folyosó jobb oldalán van. A szobákat kártya nyitja, ez a kulcs az ajtóhoz. Belépek. Szép, rendezett és tiszta látvány fogad. Egy franciaágy terül el középen, balra nézve megpillantom a mosdót, amit rögtön használok is. Az áramot is az ajtó-nyitó kártyával tudom üzemelni. Bedugom a kijelölt helyre. Azonnal felkapcsolódik az összes lámpa, amiket sorra le is kapcsolok, hiszen fölöslegesen égnek. A légkondi is beüzemel, zúgva adja ki magából a hideg levegőt. Megváltásnak érzem, szörnyen meleg nyár az idei. Ledobom a bőröndöm az ágyra. A ládát el sem engedem, minél hamarabb el akarom tüntetni. Nem messze egy tó terül el. Nem véletlen jöttem erre a helyre. Kisétálok az épületből, át egy kis parkon át, és már ott is vagyok a macskaköves járdán, ami körülveszi a nagy vizet. Keresek egy elhagyatott helyet. Egy házzal, vagy inkább villával szemben találok is egyet. Egy gazdag ember saját nyaralójának tűnik, amihez talán hozzátartozik ez a partszakasz is. Lehet hogy külön strandja van? Nem különösebben érdekel, sok ilyen emberrel találkoztam már. Egy szerelmes pár halad el mögöttem, szinte észre sem veszik, hogy itt vagyok. Egymással vannak elfoglalva. A láda markolata már vágja a kezem, és ez emlékezetet arra, hogy miért is jöttem valójában. Egy pillanatig gondolkodok, hogy mit is csináljak, de aztán nem habozok. Elkezdem lengetni a kezem, amelyben a doboz van. Hátra, előre, hátra, előre. Amikor már elég lendületet érzek a karomban, elengedem a tárgyat. Repül a levegőben, még fordul is párat. Aztán a gravitáció érvényesül, és zuhanni kezd. Egyre lejjebb esik, míg nem bele nem csapódik a vízbe, szétfröcskölve maga körül a vizet. Pár pillanatig még lebeg, de aztán szépen lassan elmerül, le teljesen a tó legaljáig, hogy aztán megpihenjen a fenéken. Még egy darabig nézem a felszínt. Végre megszabadultam a múltamtól, a követőimtől, és minden nyomasztó dologtól. Ráadásul arra is büszke vagyok, hogy milyen messzire dobtam. Az utóbbi időben eljárok kondizni, és az erőm ezzel egyre csak növekedik. Az izmaim is szép lassan formálódnak. Sikerül elérnem azt a kidolgozott testalkatot, amire eddig vágytam. Felszabadultság érzése kerít hatalmába. Elhatározom, hogy holnap lemegyek a tengerpartra. Végre tiszta lappal indulhatok.