Chapter 6.

Juliet

A rajz megpillantása után nem tudok ülve maradni. Felpattanok, csak járkálok a házban. Nem tudom, hogy mit gondoljak. Hiszen nem lehet igaz! Ilyenek nem történnek, nem léteznek. A megmagyarázhatatlan dolgok mindig megrémítik az embereket. Nem hiszek bennük. Talán a földönkívüliekben, hiszen annyi bolygó létezik a világegyetemben. De hogy a Földön ilyen dolgok legyenek, az lehetetlen. Olyan mintha egy olyan könyvbe csöppennék, amilyeneket mostanában olvasok. Odakint közben besötétedik, nem érzem magam biztonságban. Úgy sem tudok nyugton maradni, úgyhogy körbejárom a házat, minden ablakot becsukok, lehúzom a redőnyöket. Utálom ha sötétben nincsenek leeresztve. Nyugtalanít. Mostanában túl sok minden nyugtalanít. Nem tudom magam elengedni. Most meg aztán pláne, hogy nem. Persze, hogy a szüleim ma is éjfél körül érnek haza. Egyedül vagyok a nagy házban. Nagy részben elszáll a fáradságom, és az agyam egyfolytában csak jár. Kattog mindenen amit a könyvben olvastam. Ma már nem fogok a végére jutni, de mára ez éppen elég volt a rejtélyekből. Én még azt hittem, hogy valami apróságra bukkantam abban a tóban. Nem tudom hova tenni az egész dolgot. Minden apró neszre felkapom a fejem. Ha a Romanhoz hasonlóakból több van? Vagyis, nem teljesen tudom, hogy mi ő, de nem is kell több annál, mint hogy elvileg halhatatlan. Ha léteznek örökké élő emberek, akkor lehet, hogy minden más lény is létezik, amikről eddig hallottam. Lehet, hogy éppen egy vámpír környékezi a házam, arra várva hogy lecsaphasson. A zárt ajtó nem lehet neki nagy akadály. Ha vérre szomjazik, simán betöri egy perc alatt. Összeborzongok a gondolatra. Hülyeség, lehet hogy épp Roman családja írta az egészet, és róla mintázták az egyik szereplőt. A főszereplőt. Évtizedeken keresztül. Egy ősrégi könyvbe. Még én sem hiszem el, csak áltatom magam.
Két lépés között megtorpanok. Nem megy tovább, nem bírom tovább. Túl sok dolog van egyszerre a fejemben, ráadásul az előbb még majdnem elaludtam ülve, biztos bennem van még az álmosság, csak elfelejtettem. Muszáj aludnom, méghozzá jó sokat. Holnap kitalálom mi legyen. Igen. Holnap mindent megoldok. Joshal is rendezem a kapcsolatunkat, talán megadom neki azt, amire annyira vágyik. Nem lesz különleges, de érte bármit. Kicsit szörnyülködtem a gondolatra.
Lemegyek a konyhába, nagyokat dobbantok, zajt csapok. Gyakran csinálom ezt ha egyedül vagyok otthon, és félek. Mindig azt hiszem, hogyha van valaki a házban ettől majd megijed. Persze, minek ijedne meg. Csak engem nyugtat meg. Idegességemben majdnem elejtem a poharat. Remeg a kezem, a víz hullámzik az üvegben. Nézem egy darabig, elbambulok. Miért nem lehetek láthatatlan? Miért nem lehet csak úgy kitörölni az összes emlékedet, hogy aztán tiszta lappal indulhass? Lenna bezzeg kiugrana a bőréből ha megtudná, hogy mit olvastam az előbb. Mindig óriási rajongója volt ezeknek a természetfeletti dolgoknak. Ha tehetné éjjel-nappal az erdőben mászkálna, megszállottan keresve a farkasembereket és az egyéb lényeket. Órákat tud olvasni, és beszélni erről a témáról, utánanéz, érdeklődik és tanul. Sallie-t nem nagyon érdekli az egész téma. Ezt kőkeményen Len arcába is vágja. Mindig is kicsit kötözködős volt, ha nem nem alakul valami úgy ahogy ő akarja, felkapja a vizet és napokig hozzánk sem szól. Aztán mindig rájön, hogy rajtunk kívül senkire nem számíthat. Senkije sincs. Az emberek nem szeretik az okoskodós jelleme miatt. Talán ezért is lett olyan, amilyen. Egyébként sem jó tanuló, magántanárokhoz jár, de még így sem tudja magát közepesnél feljebb tornászni. Ha valami iránt érdeklődik (ami lássuk be igen ritka, hiszen minden idejét a pasizás tölti ki), akkor sem néz utána. Ha nem kap perceken belül választ, elveti a témát és folytatja mások stírölését. Sokan kérdezhetnék, hogyha így vélekedem Sallieről akkor mégis miért vagyok vele ennyire jóban? Erre még én magam sem találtam meg a választ, és talán soha nem is fogom. Van olyan, hogy egy embert minden hibája és idegesítő szokása ellenére is kedvelsz, szeretsz. Ráadásul nagyon régi barátság a miénk, és nagyon fájna ha megszakadna köztünk a kapcsolat. Még akkor is ha az ő életmódja nem teljesen (vagy inkább semennyire) egyezik az enyémmel. Hiszen senki sem egyforma.
A víz frissítően hat. Ránézek az órára, és mivel már fél 10 körül jár, összeszedem magam és elmegyek lezuhanyozni. Nyaranta mindig hideg vízzel locsolom le magam először, és csak utána váltok át langyosabbra. Jól esik, és állítólag még egészséges is. Miután elkészültem, fogat mostam és a hajam is megszárítottam (a tenger vize mindig kiszárítja), beballagok a szobámba. Kisebb rendetlenség van, összepakolászom a dolgaimat, rendet rakok az íróasztalomon is. A könyvet egyenlőre bedugom az ágyam alá. Ma már nem fogok többet olvasni belőle. Ahogy bedőlök a puha ágyba azonnal rájövök, hogy milyen fáradt voltam még pár órával ezelőtt. Lekapcsolom a villanyt az éjjeliszekrényemen, becsukom a szemem és várom, hogy álom jöjjön a szememre.

Reggel viszonylag korán kelek, és "örömmel" konstatálom, hogy megint nem aludtam ki magam rendesen. Az utóbbi napokban már hozzá szoktam ehhez, úgyhogy viszonylag frissen ébredek. Bár még egy negyed órát forgolódok az ágyban, hátha visszatudok aludni. De sikertelen a próbálkozásom. Felöltözök az itthoni szettbe és a szokásos reggeli rutin után megállapítom, hogy a karikák ellenére elég türhetően nézek ki. Leballagok a lépcsőn, körbenézek, de nem hallok hangokat. A teraszajtó azonban nyitva van, és hirtelen anya nevetésének hangja száll felém. Egy bögre kávéval és egy pirítóssal a kezemben kiballagok a szüleimhez.
-Jó reggelt!
-Neked is! - köszöntenek mosolyogva.
-Mi ez a nagy jókedv? - mosolygok én is. Hajlamos vagyok rá, hogyha valaki vidám, akkor én is az legyek.
-Semmi, csak a tegnap estén nevetünk. A vacsora apád szüleivel elég viccesre sikeredett. - igaz. El is felejtettem, hogy tegnap azért értek haza későn mert a nagyszüleimmel volt találkájuk. Azt tudni kell, hogy apa szülei még mindig nem teljesen fogadták el anyát menyükként. Elég régimódiak, és úgy gondolják, hogy a fiuk nem vele egyenrangú félhez ment hozzá. De lehet, hogy azért is haragszanak, mert amikor megtörtént az esküvő, még alig tudtak valamit anyáról. Apa és ő nem szerettek sokat hazajárni, mert a szülők mindig rossz szemmel nézték a szerelmüket, értelmetlen kérdésekkel és vádakkal bombázták mindkét félt.
-Azt elhiszem. Mikor akarnak meglátogatni legközelebb? - "viccelődök".
-Úgy gondolom, hogy egy ideig még nem látjuk őket errefelé. -  válaszol apa nevetgélve.
Az ember csak ilyen béna dolgokon nevet a családjával, nem? Ők mindent megértenek, és egy csomó bennfentes viccet értékelnek, ami miatt a kívülállók teljesen hülyének néznek.
Miután ki nevetjük magunkat a jobbnál jobb vicceinken, megesszük a reggelit. Örülök, mert jól indul a napom, és általában ilyenkor a befejezés is boldog szokott lenni. Jó kezdet, jó vég.
Miután anyáék elvonulnak, én sem üldögélek ott sokat. Felmegyek a szobámba és gondolkozom hogy mit csináljak ma. Joshal még nem beszéltem, és azon gondolkodom, hogy meglepem. Hátha megenyhül egy kicsit. Szinte biztos vagyok benne hogy otthon lesz, és vagy alszik, vagy valami játékkal játszik az xboxán. Esetleg a haverjai is ott vannak. Régebben rosszul éreztem magam köztük, de mára már megszoktam hogy néha ők is velünk lógnak. Magamra rakok egy halvány sminket, felhúzom a sarum, bepakolom a táskámba a legfontosabb dolgokat, és már indulásra készen is állok. Még beszaladok gyorsan a dolgozószobába és elköszönök anyáéktól. Természetesen megkérdezik, hogy hova igyekszem, de amikor mondom hogy Joshal van találkám, nem is kérdezősködnek többet. Örülök, hogy nem ártják bele magukat túlságosan a szerelmi életembe. Talán apa szülei miatt megtanulták, hogy milyen idegesítő tud lenni. Mindenesetre én kifejezetten szeretem a lazaságukat. Persze a fontos dolgokat mindig megosztom velük, és egy kisebb élménybeszámolót is szoktam nekik tartani Joshról, vagy a vele töltött napról, de semmi több.
Mikor kilépek a házból, hőség fogad. A levegő hirtelen fojtogatóan melegnek tűnik a benti hűvös után. Elhatározom, hogyha már ilyen szép idő van sétálok, hiszen Josh alig lakik messze 3 utcánál. A testmozgás pedig sose árt. Szeretem ezeket a kis utcákat. Szépek a kertek, a házak is gondosak. Viszonylag vagyonos ez a környék, az emberek megengedhetik maguknak a drága virágokat, és kerti kiegészítőket. Néhányan még kertészt is fogadnak. Ha a lustaság fájna... A mi családunk mindig ezek ellen volt. Soha nem volt takarítónk, kertészünk, szakácsunk vagy egyéb emberünk, aki ellátná helyettünk a munkát. Heti egyszer kitakarítani nem túl megerőltető, és azt hiszem a kert rendben tartása sem túl nehéz feladat.
Ahogy sétálgatok és a különböző házak mellett elhaladok, azon gondolkodom hogy milyen szerencsés vagyok.
Néhány kutya megugat a kerítések mögül, és macskák szaladgálnak az úton. Nekem nincs háziállatom. Régebben minden vágyam volt egy pöttöm állat, egy kutya esetleg egy cica. De a szüleim nem voltak kibékülve a szőrős állatokkal, így ez a téma mindig ugyanoda vezetett: nem lesz semmilyen kisállat a házban, és kész. Egy idő után feladtam a próbálkozást, hiszen reménytelen volt. Mégis, amikor elsétálok ezek mellett a házak mellett elfog az érzés, hogy mennyire örülnék még mindig egy kutyusnak. De elvetem az ötletet, hiszen nemsokára érettségi, utána továbbtanulás és egy állatka ellátása nem férne bele az időmbe. Ráadásul ha messzire megyek tanulni, nem biztos hogy tudnám magammal vinni, anyáék pedig biztos nem tűrnék meg maguk mellett.
Joshék utcájába kanyarodva rögtön meglátom az ismerős autót, így azonnal tudom hogy a barátomat otthon fogom találni. A szülei autója természetesen nincs itt, nem is számítottam rá. Joshot elhanyagolták, nem beszélgettek vele soha. Szinte sohasem voltak otthon, ha igen, akkor is ment az állandó veszekedés. A szülők úgy gondolják, hogy a válás ártana a hírnevüknek, így inkább élnek egymás mellett boldogtalanul és állandó viszályok közepette. Előveszem a kulcsom (szerelmem nem rég adta oda) és belecsúsztatom a zárba.  Elfordítom, de nem történik semmi. Lenyomom a kilincset és ekkor veszem észre, hogy az ajtó nyitva van. Josh szobája az emeleten van, és mindig csukva van az ajtaja, így nem is ordítozok hiába. Úgy sem hallana meg. Körbenézek, töltök egy pohár vizet (az út alatt kiszáradtam). A házban katonás rend van, egy ruhadarab sincs szétdobálva, az újságok és könyvek rendezetten a polcon hevernek, a bútorok és a padló csillog, a kanapé makulátlan. Számomra ez érthetetlen. Mi sem élünk rendetlenségben, de ez már szinte túl tiszta.
Josh a csap megnyitására sem jön le. Szerintem ki is rabolhatnák a házat, azt sem hallaná meg. Én mindig nyitott ajtónál ülök a szobámban, az ajtókat kulcsra zárom. A normális emberek ezt csinálják, vagy nem? Én vagyok túl paranoiás? A lépcső (ami olyan nagy mint a filmekben) a bejárati ajtóval szemben helyezkedik el. Fellépkedek rajta, utána balra fordulok, és a baseball játékosokkal teleragasztgatott ajtó felé indulok. Josh nagyon szereti ezt a sportot. Állandóan olyan pulcsikba mászkál, amilyeneket a baseballos srácok hordanak. Csoda hogy nyáron nem veszi fel. De jól áll neki, és engem csak ez érdekel. Nem hallatszik ki semmilyen zaj, amit furcsállok, hiszen ha Josh egyedül van otthon, állandóan üvölt a zene. Vagy a lövöldözés hangját lehet hallani, ami a játékaiból szól. Óvatosan lenyomom a kilincset, nehogy felkeltsem ha esetleg alszik. Szépen lassan benyitok, de hirtelen vissza is rántom azt ajtót. Csak képzelődtem, csak képzelődtem. Ezt kántálom magamban egyfolytában. Csak képzelődtem. De amikor Josh egy szál pokrócban lép ki az ajtón, már tudom hogy nem. Ott volt az ágyban, egy lánnyal, aki nem én vagyok, egy lánnyal aki fontos nekem. A lány pedig egy fiúval aki eddig mindent jelentett az életemben. Naiv voltam. Tudnom kellett volna, hogy Josh nem fogja kibírni egy évig. Csak megakart kapni még egy lányt, hogy újabb strigulát húzhasson a naptárban. De én nem voltam túl könnyűvérű, és ezért idő közben kedvére hancúrozott VELE. A legjobb barátnőmmel. A VOLT legjobb barátnőmmel.
Sallie és Josh? Tökéletesen összeillenek. Mindketten szemétládák, akik a szemembe hazudtak egész idő alatt. Kezd kitisztulni a kép, a kirakós kezd összeállni a fejemben. Josh figyelmeztető pillantásai Saallie felé, a megnyomott "ugye" szó a parton. A napok amikor Josh edzeni, Sallie pedig különtanárhoz megy, és egyikük sem ér rá. Egész végig együtt voltak. A könnyek maguktól törnek ki belőlem, és hirtelen azt sem tudom mit tegyek. Csak állok némán, sírva, legszívesebben pofon vágnám mindkettőjüket és leordítanám a fejüket, utána kirohannék a világból és sírnék az életem végéig. De nem tudom megtenni. Csak sarkon fordulok, leszaladok a lépcsőn, ki a bejárati ajtón, de a sarkon már nem bírom tovább. Összeesek, és csak sírok.